45. rész

Reggel arra ébredtem fel, hogy mocorog alattam az ágy (?). Kinyitottam a szemeimet, körbenéztem a még félhomályban úszó szobán, aztán lassan megfordultam, és egy mosolygós Sebastiannal találtam szembe magam.
-Jó Reggelt!-köszöntött kedvesen, és megsimogatta az arcom.
-Jó Reggelt Seb!-mosolyogtam rá.
-Ne haragudj, hogy felébresztettelek!-szabadkozott pirulva.
-Nincs semmi baj! Köszönöm, hogy velem maradtál ma éjjel! Jól esett a közelséged!-ismertem el. -Ez csak természetes! Egyébként arra gondoltam, hogy néhány napig még az idegeidre fogok menni! Mit szólsz hozzá?-vigyorgott hamiskásan.
-Tényleg itt maradnál?-kérdeztem vissza meghatottan.
-Szerintem szükséged van arra, hogy valaki melletted legyen, és vigyázzon rád, nekem pedig még kedvem is van veled lenni!-magyarázta.
-Köszönöm! Nem is tudod milyen hálás vagyok neked!-mosolyogtam rá.
-Viszont jövőhéten elmegyek Svájcba, és helyrerakom azt a hülye idiótát!-tette hozzá roppant harciasan.
-Nee!-kiáltottam fel hirtelen.-Lérlek ne tedd!-folytattam halkabban.
-Mi?-ült fel Seb-Dehát miért ne?Megbántott, megalázott,és ezek után is véded őt?-csattant fel.
-Nem akarom, hogy megtudja, elmondtam neked a történteket!-suttogtam.-Azt meg pláne nem szeretném, hogy tudjon a gyerekről.
-Ezt most úgy érted, hogy……-dadogta.
-Nem mondom el Kiminek, hogy gyerekünk lesz! Nem fogja megtudni!-jelentettem ki határozottan, mindenféle érzelem nélkül.
-Biztos vagy ebben?-rázta meg a fejét Seb.
-Igen, biztos!-bólintottam.
-Együtt átvészeljük, és minden rendben lesz! Itt van neked Em néni, és Lőri, meg persze mi is Hannaval!-bíztatott rendületlenül.
-Tudom, hogy rátok számíthatok, de jelenleg az a legnagyobb gondom, hogy nincs munkám, és valamiből mégis csak meg kellene élnem!-aggodalmaskodtam.
-A pénzzel ne foglalkozz! Majd én segítek neked!
-De ezt nem fogadhatom el Sebastian! Ez nem lenne tisztességes!-ingattam a fejem.
-Ne beszélj butaságokat! Örülök, ha segíthetek neked. De ha nagyon nem akarsz beleegyezni, akkor megpróbálunk valami munkát keresni neked!-mosolygott.
-Az jó lenne!-bólintottam.-Összeszedem magam picit, aztán készítek valami reggelit! Gondolom éhes vagy már!
-Ha nem bánod, akkor lezuhanyzom, addig pihenj csak, és utána majd együtt megcsináljuk!
-Ahogy gondolod!-vontam meg a vállam. Seb adott egy puszit a fejemre, aztán felállt az ágyról, és kiment a szobából, én pedig behunytam a szemeimet, és a fejemet a falnak támasztva gondolkodtam.

Reggeli után az én egyetlen szöszi németem kitalálta, hogy menjünk el vásárolni. Nem volt túl sok kedvem a dologhoz, de amikor bevetettw gyönyörű kék szemeinek boci változatát, akkor nem tudtam neki nemet mondani. Amíg én felöltöztem, ő körbejárta a házat, és mindent felírt, amiből szerinte hiány volt. Elkerekedett szemekkel olvasgattam a jegyzetét, miközben az áruház felé tartottunk Em néniék kocsijával.
-Öhhm, Seb, minek nekünk egy karton ecetes uborka, meg tejcsoki, és vajkaramella?-kérdeztem meg óvatosan.
-Hát nem igaz, hogy a terhes nők néha megkívánják az uborkát, meg az édességet?-pislogott ártatlanul.
-Te annyira lökött vagy!-nevettem fel, néhány nap után, végre újra őszintén.
-Köszi!-grimaszolt viccesen.-Főzni akartam ma neked ebédet, de ezek után…..-sóhajtott fel álszentkedve.
-Jajj édes, drága Sebi! Mondtam volna valamit? Nem is emlékszem rá! Esetleg csak annyit, hogy te vagy a legédesebb, legtüneményesebb, és legjóképűbb pasi a Földkerekségen!-adtam elő egy kisebb színházi jelenetet.
-Na jó, most levettél a lábamról!-vigyorgott rám, mire én újra felnevettem.
-Áhh, értek én a férfiak nyelvén!-böktem oda valahonnan az Univerzum másik végéről és elégedetten vigyorogtam.

-De Seb, teljesen felesleges fehér és lila szőlőt is vennünk!-próbáltam őt meggyőzni az áruház zöldségosztályán.
-Persze, és ha éjjel kettőkor megkívánod a fehéret, és pont nem az lesz otthon, akkor jöhetek a boltba?-érvelt ős is-véleményem szerint-roppant aranyoan.
-Ha esetleg éjjel kettőkor megéheznék-amit kétlek, akkor majd eszek fehéret!-kuncogtam.-Ne vásároljuk fel az egész bevásárló központot!-ingattam a fejem.
-Nehéz ügy veled a vásárlás!-sóhajtott fel.-Mondjuk melyik nővel könnyű?-forgatta a szemeit.
-Tudod mit? Szerintem menjünk fizetni! Nem akarok még egy kocsit telerakni!-vigyorogtam.
-De még nem vettünk meg csomó dolgot!-„pánikolt”.
-Ne aggódj, minden alapvető élelmiszert rám tukmáltál, úgyhogy biztosan lesz mit ennünk!-nyugtattam őt teljesen higgadtan.
-Nézze meg az ember! Jót akarok neked, te meg kigúnyolsz!-játszotta a sértődöttet.
-Jól van na! Köszönöm neked, hogy ennyire törődsz velem, és tudod, hogy nagyon szeretlek!-mosolyogtam rá, és adtam egy puszit az arcára.
-Mondtam már, hogy nem azért tszem, hogy megköszönd! Csak segíteni szeretnék!-vont vállat, és kissé bárgyú képpel nézett rám.
-Te Seb! Szerintem ne a zöldségosztályo lelkizzünk!-nevettem fel, és elkezdtem őt húzni a pénztár felé.

Az én drága szöszi németemmel csak úgy repült az idő, és észre sem vettem, hogy milyen gyorsan peregtek a napok. Elképesztően hálás voltam neki, hiszen sikerült kicsit kizökkentenie az állandó sírásos állapotból, és a melankóliából, ami rám nehezedett a szakítás óta. Kezdtem hinni abban, hogy újra talpra állhatok.
Egyik nap délután, úgy 5 óra tájékán éppen a lakásban üldögeltünk, és nagyban Activity-ztünk. Heves karmozdulatokkal igyekeztem neki elmutogatni a feladványt, amikor meghallottuk a csengőt.
-Szerinted ki az?-kérdeztem meglepetten. Nem vártunk vendéget, hiszen Em néniék délelőtt már meglátogattak, és csak másnapra ígérték az újabb „kedélyállapot ellenőrzést”.
-Halvány lila gőzöm sincs!-tárta szét a karjait.
-Hmm, megnézem-vontam vállat, aztán elindultam az ajtóhoz.
A meglepettségtől tátva maradt a szám, amikor megláttam a vendégünket, aztán hirtelen felkiáltottam.
-Hanna!