36. rész

-Óhh gyertyafényes vacsora kettesben?-ült ki az arcomra egy hatalmas mosoly, amikor a konyhából visszaérve, láttam, hogy Kimi felfedezte a nappaliban álló fehér gyertyákat, és meggyújtva az asztal közepére helyezte azokat.
-Ennyi már csak jár nekünk!-vigyorgott, és megpuszilta az arcomat, majd kihúzott nekem egy széket, én pedig helyet foglaltam az asztalnál.
-Bár többet lehetnénk így együtt……vagy valahol máshol!-jegyeztem meg kissé félénken.
-Tudom, hogy szeretnél többet nyilvános helyre menni!-vonta meg a vállát.
-Többet?-emeltem fel picit a hangom.-Még soha nem voltunk kettesben, sehol! Mindig csak itt találkozgatunk, vagy nálatok, ha Jenni nincs otthon!-vágtam visza kissé élesen.
-Sajnálom!-mondta halkan.-Nem lehetne, hogy most hagyagoljuk ezt a témát?-nézett rám szinte könyörgő szemekkel.
-De persze, mindig hagyjuk……-sóhajtottam lemondóan, majd lehajtottam a fejem, és az asztalterítő szélével kezdtem babrálni, közben pedig igyekeztem visszanyelni a könnyeimet, amik rendíthetetlenül a felszínre kívántak törni.
-Gina!-szólított meg halkan, és a mutatóujját az állam alá téve, újra felemelte a fejem. A jeges kék szempár, amivel szembe találtam magam, teljesen rabul ejtett, és nem is engedett szabadulni. –Ígérem, valamit megpróbálok kitalálni, hogy neked jobb lehessen!-mosolygott rám bíztatóan.
-Miért nem válsz el?-csattantam fel idegesen, szinte kikelve magamból.
-Kérlek, ne feszegessük ezt a témát!-folytatta tovább ugyanolyan myugodtan, mint az imént. Már-már felhergelt ezzel a végeláthatatlan higgadtságával, és nyugalmával, amit tanúsított a beszélgetéseink során.
-Hát persze, hagyjuk!-mondtam lemondó hangsúllyal, aztán a kezembe fogtam az evőeszközöket, és nekiláttam a vacsorának.-Jó étvágyat!-suttogtam neki alig hallhatóan, és újra visszafordítottam a figyelmemet az étel felé.
-Neked is!-válaszolt vissza, aztán egyszercsak a kezem felé nyúlt, és az ujjaival megcirógatta a kézfejem.-Haragszol?-kérdezte halkan.
-Nem! Dehogy!-ráztam meg a fejem, és rámosolyogtam, hogy tudja minden rendben. Próbáltam felé azt mutatni, hogy nincs semmi probléma, de azért a lelkem mélyén viaskodtak egymással az érzések.
-Tudod mit? Elmegyünk sétálni vacsora után!-állt elő hirtelen az ötletével, amint először csöppet meglepődtem.
-Nem akarunk lebukni, nemde?-kérdeztem vissza, azt hiszem némileg gúnyos hanglejtéssel.
-Van Zürichben egy nagyon tuti kis park! Csendes, nyugodt, és ráadásul este van! Biztosan nem fogunk lebukni!-állította teljes határozottsággal.
-Ha tényleg így gondolod…..-mosolyodtam el boldogan, aztán tovább folytattam az evést.

-Nos, megkóstoljuk a tortámat?-kérdeztem hatalmas mosollyal, miután már csak az üres tányérok feküdtek előttünk az asztalon.
-Sütöttél is?-nézett rám nagy szemekkel.
-Nem-nem! Kaptam!-vigyorogtam, és ráöltöttem a nyelvem.
-Kitől?-nyíltak még tágabbra azok a gyönyörű kék szemei.
-Sebitől és Hannától!-vágtam rá, és elindultam vissza a konyhába, hogy kivegyem a hűtőből azt a cukrászremeket, ami az első ajándékom volt ezen a szülinapomon.
-Hűha, ez nagyon szép! Igazán kitettek magukért a srácok!-dicsérte meg Kimster a tortát.
-Igen, szerintem is!-bólintottam.
-Gyertyáid vannak? Úgy lenne az igazi!-bújt elő belőle a kisgyerek.
-Keresek valamit!-kacsintottam rá, és a popómat riszálva elrohantam a pici kis „raktárszobába”, hogy felkutassak néhány szál gyertyát. Szó, mi szó, elég sokáig tartó, és alapos „nyomozást” kellett végeznem, de végül megtaláltam, amit kerestem, és diadalittasan, a gyertyákat a kezemben szorongatva, tértem vissza az étkezőbe.
-Remek!-vigyorgott a Jégember, és kikapta a kezemből a pici „viaszformákat”. –Most pedig, kívánj valamit, és fújd el!-adta ki az „utasítást”, miután meggyújtotta a gyertyákat. Elmosolyodtam, lehunytam a szemeimet, majd pici gondolkodás után kívántam, és aztán elfújtam egyszerre az összeset.
-Most pedig megkóstoljuk!-vigyorogtam, és egy nagykést a kezembe fogva, elkezdtem felvágni a cukrászremeket.

Vacsora után bepakoltunk a mosogatógépbe, majd, ahogy Kimi megígérte, autóba ültünk, és elindultunk Zürichbe. A park, ahova vitt, teljesen lenyűgözött. Roppant gondozott terület volt, ápolt fákkal, bokrokkal, lenyírt pázsittal, és csodaszép kivilágítással. A csodás környezet ellenére nem lézengett túl sok ember a kis köves utacskákon, amit mi nem is bántunk, hiszen így nyugodtan kettesben lehettünk. Felhőtlenül boldog voltam, hogy végre egy kicsit kimozdulhattunk a lakásból, és nyilvános helyen sétálgathattunk. Jól esett Kimi közelsége, az ahogy rám mosolygott, ahogy a fülembe súgott valamit, vagy éppen az, hogy megfogta a kezem. Jól eső bizsergést éreztem az egész testemben, amikor összekulcsolta az ujjainkat, és úgy andalogtunk tovább a régi olajlámpák, és a Hold fényétől övezve.