33. rész

-Nocsak, még a férjemet is beszervezted a fotózáshoz?-csörtetett be Jenni a nappaliba, kezeit összefonva a mellkasa előtt. Szinte azonnal felpattantam Kimi öléből, és szerencsére még neki is időben (?) sikerült összeszednie magát.
-Ezt a férfit modellnek teremtette az Isten is!-áradozott már megint Dominique.
-Még mindig autóversenyző vagyok!-dunnyogta a „Repülő Finn”, azonban jól hallottam, hiszen ott álltam mellette. Ismét nagy volt a késztetés, hogy elnevessem magam, de nagynehezen azért sikerült ezt visszatartanom.
-Modellnek? Ugyanmár!-legyintett Jenni, és hangos kacagásban tört ki.-Räikkönen és a kifutó két külön világ!-folytatta az eszmefuttatását.
-Nos, a kamerák előtt akkoris roppant jól mutat! És meg kell hagyni, Ginivel tökéletes párost alkotnak!-jegyezte meg szemrebbenés nélkül. „DOMINIQUE! Fogd már be a szád!”-kezdtem pánikolni, amit jól mutatott, hogy nagyokat nyeltem, és éreztem, hogy az arcom egyre csak vörösödik.
-Kitekerem a nyakát! Kivágom az ablakon, vagy nem tudom mit csinálok ezzel a hősugárzóval!-fortyant fel dühösen Kimster, de azért próbált visszafogott hangerővel beszélni.
-Valahogy tökéletesen kiegészítik egymást, mintha……
-Dominique!-kiáltottam közbe, mielőtt még folytatta volna az előadását.-Ma még dolgom lenne a városban, úgyhogy örülnék, ha sietnénk egy kicsit!-vetettem közbe kissé ideges hanglejtéssel.
-Óhh folytassátok csak, nem akarok zavarkodni!-reagálta le Jenni a megjegyzésemet, és megeresztett egy mosolyt Domi felé, de közben gyanúsan méregetett minket.
-Édesem, te soha nem vagy útban!-kiabálta utána a drága fotósunk, aztán az arcán újra hatalmas vigyorral fordult vissza felénk, amiből már tudtuk, hogy sok-sok nehéz, és kíméletlen perc vár még ránk a továbbiakban…..

Gyorsan akartam szabadulni ebből a számomra roppant kellemetlen helyzetből, de Dominique nem könnyítette meg a dolgom, és szinte egész délután a bugyuta ötleteivel nyúzott. Fél 5-re járt már az idő, mire végül újra vissza tudtam venni a farmeromat, és az egyszerű, narancssárga pólómat. Szó, mi szó, kicsit zavarban voltam már a fenekemet alig takaró ruhácska miatt. Magam mögött akartam hagyni az egész bagázst, és láthatatlanul kisurranni a házból, azonban mielőtt kinyithattam volna az ajtót, valaki megragadta a csuklóm.
-Kérlek várj egy percet!-hallottam magam mögött Kimi suttogó hangját.
-Mit akarsz?-kérdeztem kissé flegmán, és megfordultam, hogy szemben állhassak vele.
-Muszáj beszélnünk!-nézett rám komolyan.
-Szerintem nincs miről beszélnünk Kimi!-vontam meg a vállam.
-De igenis van! Muszáj meghallgatnod!-vágta rá azonnal, és kicsit közelebb húzott magához.
-Ma este otthon vagyok! Ha akarsz valamit, most gyere!-közöltem vel szemrebbenés nélkül.
-Ottleszek!-bólintott. Hosszasan fürkésztem még az arcát, aztán sarkon fordultam, és elindultam haza. Muszáj volt, hogy kicsit átgondoljam a dolgainkat, mielőtt még beszéltünk volna.

8-at üöttt az óra. Összekulcsolt ujjakkal, a fejemet lehajtva üldögéltem a kanapén, és türelmetlenül ráztam a lábaimat. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább ezt az idegtépő várakozást. Be kellett vallanom, borzasztóan féltem atól, hogy Kimi mégsem fog eljönni, és akor lőttek annak, hogy tisztázzuk a kettőnk dolgát, ugyanis abban biztos voltam, hogy több lehetőséget nem kap tőlem. Már kezdtem lemondani a reményről, amikor váratlanul megszólalt a csengő. Felpattantam a kanapéról, és az ajtóhoz siettem. Vettem egy mély levegőt, aztán lenyomtam a kilincset.
-Szia!-köszönt halkan a Jégember. Immáron ő is visszanyerte „régi” önmagát, és „vakolat” nélkül, egyszerűen öltözve ácsorgott az ajtómban.
-Gyere be!-biccentettem lassan, és szélesebbre nyitottam a rést, hogy ő is beférjen. Tett néhány lépést, majd megállt a nappali közepén, és valami kulccsal kezdett babrálni. Néztem, hogy mit csinál, de nem akartam megszólalni, vártam, hogy ő tegye meg az első lépést.
-Gondolom most az jár a fejedben, hogy mekkora tapló vagyok, amiért így beszéltem rólad! Abszolút megértelek, igazad van!-sóhajtott gondterhelten.
-Mi tagadás, tényleg rosszul estek ezek a jelzők, amiket mégha burkoltan is, de mégiscsak mondtál rám!-húztam el a számat.
-De most gondolj bele! Mégis mit mondhattam volna Sebastiannak? Muszáj volt úgy beállítanom a dolgokat, mintha lenne valami nőcske az életemben, aki csak arra kell nekem! Nem áradozhattam arról, hogy találtam egy lány, akivel végre normálisan is tudok beszélgetni, és sokkal többet jelent nekem „ANNÁL”!-csattant föl egy kicsit idegesen.
-Fontos vagy nekem Gina, nagyon fontos!-szólalt meg újra, immáron halk hangszínen, közben pedig odalépett elém, és a kezei közé fogta az arcomat.
-Igazat mondasz?-kérdeztem megilletődve, könnyektől fojtott hangon.
-Megesküszöm a világbajnoki címemre, hogy csakis a való igazat mondom neked!-mosolygott rám kedvesen.
-Most először hívtál Ginának, pedig már ismerjük egymást néhány hónapja!-jegyeztem meg, mostmár magam is mosolyogva. Halkan felnevetett.
-Azt hiszem mostmár jött el az idő arra, hogy becézgesselek!-cirógatta meg az arcom. Ezúttal én kezdtem el nevetni. Lassan közelebb hajolt az arcomhoz, és lágyan megcsókolt. Hozzábújtam, ő pedig szorosan ölelt engem. Boldog voltam, hogy újra egymásra találtunk.
-Kimi!-szólítottam meg váratlanul, és kicsit távolabb toltam magamtól.
-Mi a baj?-pislogott meglepetten.
-Ne haragudj, hogy kétségbe vontam a felém irányuló hűséged!-mondtam szemlesütve.
-Azt hiszem, hogy én sem tettem volna másképp! Megértem!-mosolygott rám újra.
-Sietsz most?-néztem rá boci szemekkel, és egy cinkos kis mosolyra húzódott a szám.
-Úgy terveztem, hogy veled maradok egész éjjel, sőt mi több, még reggel is!-vigyorgott.
-Helyes, nagyon helyes!-nevettem újra, majd mohón megcsókoltam, és elkezdtem húzni a szobám felé…….