30. rész

Reggel arra ébredtem, hogy hangosan pittyegett a telefonom, jelezvén ezzel, hogy valaki keres. Kinyitottam a szemeimet, és meglepetten vettem tudomásul, hogy még mindig a szőnyegen fekszem. Megdörzsöltem a szemeimet, aztán négykézláb elmásztam az éjjeliszekrényig, hogy felvegyem a mobilom.
-Georgina Tárnoki!-szóltam bele álmos hangon, miközben elnyomtam egy ásítást.
-Szia! Jenni vagyok? Csak nem felébresztettelek? Szeretnék beszélni veled!-hadarta. Túl gyors volt ez a beszédtempó a még csak ébredező agyamnak.
-Miről?-kérdeztem vissza lassan, komótosa, és közben felhúzkodtam magam ülő pozícióig.
-Sürgősen át kellene jönnöd! Szükségem van rád!-jelentette ki határozottan.
-Mégis mihez?-kérdeztem visza unottan. „Vajon mi a fene lehet annyira fontos, hogy 8-kor felébreszt miatta?”-ráncoltam a homlokom.
-Gina! Gyere át! Majd meglátod!-parancsolt rám erélyesen.
-Sajnálom! 10-nél előbb nem fog menni!-válaszoltam vissza hetykén.
-Remek!-hallottam a hangján, hogy nem tetszik neki.-Azért próbálj meg sietni!-bökte még oda, aztán bontotta a vonalat.
-Persze! Mert mégis ki vagy te? AZ USA First Lady-je?-dunnyogtam már csak magamnak, és mérgemben az ágyhoz csaptam a mobilt.-Nem akarom betenni a lábam abba a házba!-hisztiztem, aztán hátradőlve az ágyon, a plafont kezdtem vizslatni.

Semmi kedvem nem volt Jenni kérését teljesíteni, de végül összeszedtem magam, és elindultam hozzájuk. A bejárat előtt állva azon filóztam, hogy mi lesz, ha netán Kimi fog ajtót nyitni…..képes leszek egyáltalán köszönni, vagy mondani neki valamit? Sejtelmem sem volt, ezért aztán egyserűen csak megnyomtam a csengőt és vártam.
-Hééé, Nati! Nyisd már ki az ajtót légyszi!-hallottam bentről egy nyávogós hangot, ami határozottan nem a ház „úrnőjéhez” tartozott. „Mi a jó franc van itt?”-bámultam magam elé nagy szemekkel. Sokáig nem volt időm ezen gondolkodni, ugyanis pár másodercen belül nyílott az ajtó, és igencsak meglepődtem, amikor megláttam a bejáratban egy hidrogénszőke csontkollekciót, aki személyében egyébként felfedeztem az egyik modellt a bemutatóról.
-Hello!-bólintottam.
-Szia Gina!-mosolygottm rám, és átölelt……mintha milyen közeli barátnők lennénk.
-Bemehetek?-kérdeztem kicsit szűkszavúan, és nem túl kedvesen.
-Persze-persze, bocsi!-bólogatott hevesen, és beengedett a házba. Belépve a nappaliba, kész fotóstúdió került a látómezőmbe. Nagy szemekkel bámultam a helyiséget, ahol modellek egész hada rohangált estélyi ruhákban, az ÉN estélyi ruháimban (vagy éppen tangában és melltartóban) és körülöttük fodrászok, és sminkesek ugráltak jobbra-balra.
-Itt meg mi folyik?-csúszott ki a számon a kérdés.
-Fotózás, ahogy láthatod kedves Gina!-érkezett meg a válasz Jennitől, aki a fekete, külön neki tervezett ruhát viselte.
-De minek? Hova? És miért?-hebegtem össze-vissza.
-Elena, tudod, aki megvette a ruhák árusításának jogát, szeretné prospektusokkal, és plakátokkal reklámozni a különféle modelleket! Természetesen elvállaltam, hogy elkészítjük az anyagot, így felhívtam a modell barátnőimet, és néhány szépítész barátomat, és itt készítjük el a fotósorozatot!-magyarázta, én pedig minden egyes mondatnál nagyobb szemekkel bámultam rá.
-De nekem mi keresnivalóm van itt?-kérdeztem értetlenkedve. Jenni felnevetett.
-Édesem! Hiszen te vagy a tervező! Muszáj, hogy szerepeljen a fotód a katalógusban!-mondta teljesen eltökélten.
-Csodás!-mormogtam, és a farmerom zsebének mélyére csúsztattam a kezeimet.
-Ne legyél olyan, mint Kimi! Mondtam már!-szólt rám határozottan. Erre volt még csak szükségem…..hogy említse nekem annak a szőke nőcsábásznak a nevét.
-Már miért lennék olyan, mint a férjed?-csattantam fel idegesen.
-Szűkszavú vagy, és goromba!-közölte a nem túl pozitív jelzőket.
-Nem vagyok olyan, csak fáradt vagyok, és nincs kedvem ehhez az egészhez!-adtam tudtára az őszinte véleményemet.
-Majd belerázódsz!-vont vállat.-Menj! Öltözz át, és készíttesd el a frizurád, meg a sminked!-adta ki az utasításokat, amik ellen már se kedvem, se erő nem volt ellenkezni.


Azt hittem, hogy legalább a földig érő, arany színű estélyi ruhát kapom, ehelyett rám adtak egy fekete, csipkés miniruhát. Az egyik kedvencem volt az a darab, bár hozzá kellett tenni, hogy nem saját magamon viselve. A véleményem szerint kissé elvont gondolkodású szépítészeknek meggyőződésük volt, hogy ebben a katalógusban nekem kell megtestesítenem a misztikusság, és a megközelíthetetlenség istennőjét, és ezt a hatást úgy kívánták elérni, hogy füstös szemsminket kaptam, a hajamat pedig lágy, ám dögösen feltupírozott hullámokba rendezték. Azt hiszem jobb, ha nem mondom, mit gondoltam magamról, amikor tükörbe néztem, de el kellett fogadnom, hogy én most csak „bábu” vagyok. Az utolsó simításokat végezték a sminkemen, amikor Jenni odatipegett hozzám.
-A fotósunk már vár téged kedvesem!-bazsalygott.
-Megyek már!-sóhajtottam gondterhelten, és követtem őt a szomszédos helyiségbe, ahol profi stúdiókat meghazudtoló módon voltak összeállítva az eszközök.
-Hello édesem!-indult meg felém egy szőke melíros, szürke csőszárú nadrágot, rózsaszín inget, és szintén szürke mellényt viselő pasi.-Dominique McHall vagyok, de hívj csak nyugodtan Dominak!-villantott felém egy 1000 wattos mosolyt, és kecses mozdulattal felém nyújtotta a kezét.
-Georgina Tárnoki!-bólintottam, és kezet ráztam vele. „Te Szentséges Ég! Ez kemény menet lesz!”-forgattam meg a szemeimet, aztán valahonnan előhúztam egy erőltetett mosolyt.
-Nos, csüccsenj le arra a bárszékre, és villantsd meg a bájaidat!-adta ki az utasítást, amit én nagyon megadóan követtem.
-Így megfelel?-kérdeztem bájos naivsággal.
-Remek!-szinte már ájuldozott, de mielőtt ez megtörtént volna, még készített néhány fotót. –Jahjj drágaságom! Annyira fekete az összhatás!-fintorgott.-Ezt fel kellene oldanunk valahogy! Talán egy kis rózsaszínnel!-morfondírozott. Egyszer csak felkapta a fejét, és igazgatni kezdte magán a ruhákat! –Hé Szépfiú! Állj csak meg egy picit!-kiáltotta, és megrebegtette a szempilláit.
„Ez a pasi melegebb, mint egy jól felfűtött kemence!”-nem bírtam tovább……kiszakadt belőlem a röhögés.