29. rész

Ahogy megpillantottam Kimit az ajtóban, féktelen haragra gerjedtem, és úgy éreztem, hogy legszívesebben leordítanám a fejét, ezzel szemben máshogy cselekedtem. A nyakába vetettem magam, és hevesen megcsókoltam, majd behúztam őt a házba. Tudtam, hogy alapesetben már attól is elvesztettem volna a fejem, hogy láthatom, de most észnél kellett lennem, és biztos voltam benne, hogy nem fogok elcsábulni. Azt hitte, hogy nyeregbe kerülhet, éppen ezért a már jól megszokott módon a falhoz nyomott, és a pólóm alá nyúlva, lassú, érzéki mozdulatokkal simogatta az oldalam, miközben mohón csókolt. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem hatott rám, hiszen nagyon is jól estek az érintései. Megragadtam a felsője nyakát, és a hálószobám felé kezdtem húzni, közben pedig a szabad kezemmel a gerincvonalát cirógattam, tudva, hogy az egyik érzékeny pontja ott rejtőzik. Hagytam Kimit egy kicsit kibontakozni, mire ő rögtön a nyakamra csúsztatta az ajkait, és finom csókocskákkal kényeztette a testrészemet. Felsóhajtottam, azonban ez most nem volt igaz, csupán némi színjáték része az egész. Ennek ellenére tartottam attól, hogy nem fogok tudni sokáig parancsolni a vágyaimnak, ezért kicsit eltávolodtam tőle, de a felsőjét továbbra sem engedtem el, és behúztam magam után a szobámba. Rá akart dönteni az ágyra, de én most ügyesebb voltam, és helyettem, ő landolt a puha ágynemű között.
-Miért jöttél ide?-kérdeztem keményen, és a karjaimat a mellkasom előtt összefonva, megálltam az ágy mellett, és mintegy fensőbbséges testhelyzetből pillantottam le rá.
-Tessék? Mi van veled?-pislogott bambán.
-Megismétlem, hogy megértsd: MIÉRT jöttél ide?-szótagoltam a kérdést.
-Hogy veled legyek, de azt hittem, hogy ez….hogy ez egyértelmű!-dadogta.
-Óhh tényleg? Akartál magadnak egy kellemes estét?-ironizáltam.
-Mi az, hogy magamnak? Kettőnknek!-hebegett továbbra is. Látszott rajta, hogy nem ért semmit……még.
-Tudod, nem szívesen fekszem le olyan férfiakkal, akik azt gondolják, hogy én csak arra vagyok jó, és bármikor-hogy a te szavaiddal éljek-megfektethetnek!-vágtam a képébe idegesen.
-Seb…..-suttogta maga elé közös barátunk nevét. Amint kiejtettem a számon azt a bizonyos „kulcsszót”, rögtön rájött, hogy miről beszélek.
-Mondd Kimi! Mégis mit gondolsz te rólam? Hogy egy olcsó ribanc vagyok, vagy mégis mi a fenét?-kérdeztem teli torokból kiabálva, és bosszúsan megráztam a fejem, miközben egy fanyar mosoly ült ki az arcomra.
-Én…..én…….-dadogott teljesen zavarban. Úgy látszik, nem volt képes arra, hogy értelmes mondatokat fogalmazzon meg szőke buksijában.
-Csodálkozom, hogy nem kérdezted még meg, hogy mennyi az órabérem!-jegyeztem meg gúnyosan, és föl-alá kezdtem járkálni a szobámban.
-Kérlek ne mondj ilyeneket!-szólalt meg néhány másodperc múlva. A hangja szomorúan csengett, de ez most nem volt képes meghatni. Túlságosan mérges voltam rá ahhoz, hogy ellágyítsa a szívemet.
-Én ne mondjak ilyet?-kérdeztem felháborodottan, és magamra mutattam.-Tudod te, hogy milyen érzés volt hallani azt, hogy valójában mit is gondolsz rólam? –könnyek szöktek a szemembe, és fájdalmas tekintettel néztem rá.
-Engedd, hogy megmagyarázzam!-kérte, szinte könyörögve.
-Nem, nem, nem! Elegem van a magyarázkodásokból! Nem akarok többet meghallgatni belőlük!-tiltakoztam hevesen.
-Georgina! Légy szíves!-szólalt meg erélyesebben, és felpattant az ágyról, majd odalépett elém, és megfogta a kezem. Egy pillanatra elgyengültem, és bár a szívem azt diktálta, hogy hagyjam neki, hogy elmondja az álláspontját, mégis az eszemre hallgattam, ami viszont, ezúttal könyörtelenül elutasított mindenféle közeledését.
-NEM!-kiáltottam dühösen,és kirántottam a kezem az övéből.–Menj el!-mutattam az ajtó felé.
-Ez az utolsó szavad?-kérdezett vissza komolyan.
-Ez!-bólintottam, majd oldalra fordítottam a fejem, hogy elkerüljem a lelkem mélyéig hatoló jeges pillantást, ami mindig képes volt megborzongatni.-Illetve, kérdeznék még valamit!-tettem hozzá gyorsan, és ismét felnéztem rá. –Más nőd is van rajtam kívül?-tettem fel a kérdést mindenféle kertelés és mellébeszélés nélkül.
-Erre nem vagyok hajlandó válaszolni!-suttogta, aztán néhány másodpercig szótlanul bámult engem, majd kiment a hálóból. Visszacsuktam utána az ajtót, és nagyokat sóhajtva nekidőltem.
-Vajon tényleg jól döntöttem, vagy elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését?-kérdeztem magamtól, a választ azonban nem tudtam megadni, helyette utat engedtem a már régóta kikívánkozó könnyeimnek, és lerogytam a fal mellé. A térdeimre hajolva zokogtam, egészen addig, amíg álomba nem sírtam magam…….