7. rész

Sziasztok! Meghoztam a "várva várt" (?) részt! Hogy őszinte legyek, ennél sokkal-sokkal jobban szerettem volna megírni, de egyszerűen nem voltam képes normálisabban megfogalmazni a dolgokat!:$ Ettől függetlenül azért remélem, hogy tetszeni fog, és sok hozzászólással boldogítotok majd engem! :) :$ Jó szórakozást!


A következő hét keddtől Finnországba tettem át a „székhelyemet”. Azt leszámítva, hogy egész napokat dolgoztam végig, remekül éreztem ott magam. A party szombat délután 5-re volt betervezve, de a mi kis díszítő brigádunk, már reggel héttől ott munkálkodott a helyszínen. Nos, meg kell vallani, hogy Jenni, a megrendelőnk nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy mi már hajnalok hajnalán az udvarukban hangoskodunk, mikor ők még aludnának a férjével. Természetesen egyből biztosítottam róla, hogy csendben fogunk tevékenykedni, így aztán végül rámondta az „áment” a dologra. Háromnegyed háromig dolgoztunk a látvány tökéletesítésén, de ez alatt a jó néhány óra alatt a házigazdák egyszer sem tették tiszteletüket nálunk. Jenni fél 11 magasságában elsietett valahova, és akkor odaköszönt nekünk egy „Hello”-t, de egyébként nem törték magukat túlzottan.

Miután végeztünk az asztalok és székek helyrerakásával, no meg a kert kidekorálásával, összeszedtem gyorsan a csapatomat, és együtt visszasiettünk a hotelbe. Mondhatni, már jó voltam, ha rohanásról volt szó, és ezt a tehetségemet most is bemutathattam, hiszen mindössze egy órám volt, hogy kicsinosítsam magam, és visszaérjek 4-re a party helyszínére. Villámgyors zuhanyzás után megcsináltam a hajam, kisminkeltem magam, aztán felvettem a már előre kikészített, gyöngyökkel hímzett, csipkés, krémszínű ruhát.
Mégegyszer körbefordultam a tükör előtt, és ellenőriztem magamon mindent, majd összegyűjtöttem a munkámhoz (és ezzel együtt, szinte a létezésemhez) szükséges dolgokat, és már rohantam is a taxihoz, amit korábban rendeltem magamnak.

Kiszállva az autóból, azt láttam, hogy Jenni egy fekete, strasszkövekkel kirakott koktélruhában rohangál fel-alá az udvarukban, és őrülten keres valamit. A kapu nyitva volt, így könnyedén bejutottam, és azonnal a félig idegroncs állapotban lévő nőhöz sétáltam.
-Jó napot Mrs. Räikkönen!-köszöntem neki udvariasan.
-Georgina! Óriási baj van!-mondta ijedten, miközben megragadta a karjaimat.
-Mi történt?-kérdeztem vissza meglepetten.
-Nem érkezett meg a torta!-szinte sikított, és látszot rajta, hogy sírás közeli állapotban van.
-Kérem nyugodjon meg! Az a remekmű már a hűtőkocsiban pihen!-közöltem vele halk, nyugodt hangon.
-Istenem!-kapta a kezét a mellkasához.
-Akkor hozták meg, mikor Ön házon kívül tartózkodott. Nem beszéltük meg, hogy hol fogjuk tárolni, ezért bevitettem a hűtőkocsiba, ugyanis nem akartam a melegen hagyni!-magyaráztam meg számára a „torta-ügyet”.
-Maga egy kincs! Köszönöm!-nézett rám meghatottan, nagy, barna őzike szemeivel.
-Ugyanmár! Ez a dolgom!-mosolyogtam rá.-Ha most nem haragszik, tennék egy kört, szeretném ellenőrizni, hogy minden rendben van-e!
-Persze, természetesen!-bólintott.

Mivel a pincéreim mind elfoglaltak voltak (kaviáros falatkákat pakolgattak tálcrára) ezért nekem kellett átszállítanom az üres boros poharakat, az udvar egyik végéről a másikra. Egy hatalmas tálca volt a kezemben, amikor megszólalt a csipogóm. Jobb híján a dekoltázsomba csúsztattam a kis készükléket, úgyhogy elég kínos volt előhalászni onnan. Fél kezemmel tartottam csak a tálcát, de közben haladtam előre. Természetesen nem figyeltem az orrom elé, így sikerült beleütköznöm valakibe, aminek az lett a következménye, hogy egy rakat pohár a földön kötött ki. Fele ripityomra tört, a többi pedig szanaszét gurult a zöld pázsiton.
-Jaj ne!-kiáltoittam fel ijedten, és már hajoltam is le, hogy még mentsem amit lehet. Az egyik, még épségben lévő darab után nyúltam, ahogy az ütközés másik résztvevője is. Mindketten fogtuk a poharat, amiikor hirtelelen felemeltem a fejem, és a pillantásom egy gyönyörű kék szempárral kapcsolódott össze.
-Maga?-kérdeztem elhűlve, amikor rájöttem, hogy kivel állok, illetve kivel guggolok szemben. Igazam volt; leírni nem tudtam volna az én „megmentőmet”, de száz közül is felismertem volna a pasit.
-Mi az, hogy én? Inkább maga! Mit keres itt?-nézett rám dühösen.
-Én kérdeztem előbb!-feleseltem vissza élesen.
-Én itt lakom!-vágta rá azonnal.
-Áhh...szóval Mr. Räikkönen!-sunyi vigyor ült ki az arcomra, miközben kihangsúlyoztam a nevét.
-Az vagyok, igen! Maga azonban még mindig nem mondta meg, hogy kicsoda! Arra már rájöttem, hogy pincér, ráadásul a bénábbik fajtából…
-Tessék?-csattantam fel mérgesen.-Én nem pincér vagyok, hanem ennek a banzájnak a szervezője!-közöltem vele magamból kikelve.
-Óhh…megnyugodtam, hogy nem ilyen kétbalkezes alkalmazottakat küldtek hozzánk!-idegesített tovább, miközben alaposan végigmért engem.
-Minden rendben?-szaladt oda hozzánk a kétségbeesett szépség.
-Igen, persze! Csak figyelmetlen voltam!-magyarázkodtam, aztán a ruhámat megigazítva, felegyenesedtem.-Azonnal hozatok be még poharakat a töröttek helyett!-igyekeztem megnyugtatni, mielőtt pánikba esett volna.
-Jól van-jól van!-bólogatott hevesen, de az arca teljesen le volt sápadva. Szegény nő kicsit túlizgulta magát a buli miatt. –Kimi! Te meg láss is, ne csak nézz!-harsogta, de az én tudatomig csak a megszólítás jutott el.
„Kimi? Honnan ilyen ismerős ez a név? Hol hallottam? Kitől hallo…..Sebastian! Ekkora véletlenek nincsenek! Vagy mégis?.....Óhh mibe kerültem már megint!”