Csupán két napon volt feldolgozni, hogy újra visszatérhetek Görögországba, ugyanis szombaton már utaztunk is Dél-Európába. Megint feszültnek éreztem magam, de arra nem maradt időm, hogy az előttem álló beszélgetéseken agyaljak, hiszen a srácok végigbohóckodták a repülőutat, és természetesen az én figyelmemet is magukra irányították.
Pont dél volt, amikor megérkezett a gép a parosi reptérre, és nagy pechünkre pont lekéstük a vonatcsatlakozást, így várnunk kellett még egy fél órát a következőre. Ez azonban a legkevésbé sem volt gond, ugyanis a srácok tovább folytatták a hülyéskedést, én meg jókat nevettem rajtuk….helyesebben szólva a műsoraikon.
Pillanatok alatt lepergett az a 30 perc, és nemsokára már a hajón ültünk Antiparos felé tartva.
-Nézzétek csak!-mutattam hirtelen a szemközti olívaligetekkel tarkított hegy irányába.-Sophie-val egyszer kitaláltuk, hogy sötétedés után felmászunk, és szedünk egy-egy nagy kosár olivabogyót….-kezdtem el mesélni.-……nos, valóban elég jól „megszedtük magunkat”, csakhát nem volt szerencsénk, és megtalált minket a csősz, aki természetesen elkobozta a zsákmányunkat, úgyhogy teljesen hiábavaló volt a mi kis túránk.-nevettem fel, miután tömören összefoglalva elmondtam az egyik kalandunkat.
-És minek kellett nektek olivabogyó?-vigyorgott Kimster.
-Fogalmam sincs!-ráztam a fejem jókedvűen.-Erre már tényleg nem emlékszem.-tettem hozzá mosolyogva, aztán újra a gondolataimba süllyedtem, és a tekintetemmel végigpásztáztam az egyre közeledő partszakaszt. Amint mindkét lábammal ott álltam, gondoltam egyet hirtelen, és lehúztam a papucsomat, így éreztem, hogy az aranylóan csillámló langyos homok a talpamat simogatja. Milyen régen vártam már rá, hogy újra érezhessem ezt.
Körbefordultam, aztán szemügyre vettem a helyet. Az évek alatt, mintha semmit nem változott volna. A fehérre, vagy pasztell színekre meszelt házacskák között még mindig megbújt egy-egy kis szentély, amelyet gyönyörű rózsabokrok fogtak közre, és a szépen gondozott szőlőlugasok, és olivaligetek is mind-mind hívogatóan emelkedtek ki a hegyoldalból. A part menti mólón szinte megmozdulni sem lehetett a rengeteg embertől, nyüzsgés volt, ahogy mindig is. Adták-vették az árut, kofaasszonyok kínálgatták a portékáikat, és látványra éhes turisták próbálták elraktározni magukban, meg persze a fényképezőgépükben is a képet, amit aztán mindig felidézhettek.
-Hűhh, ez a hely gyönyörű!-Mati hangja rántott vissza a valóságba.
-Bizony hogy az.-mosolyogtam, miközben megsimogattam a buksiját.
-Nem csodálkozom, hogy visszavágytál ide!-szólalt meg a párom is végre. Azt hiszem neki is sikerült belefeledkezni az ámuldozásba.
-A szívem csücske!-sóhajtottam fel jól hallhatóan.-Gyertek!-biccentettem a fejemmel jobbra, és elindultam a nagyszüleim háza felé. Sokat meséltem nekik az úton, amit gyalog tettünk meg, azonban mikor már ott álltunk a kerítés előtt, mintha eltűnt volna a hangon. Egy szót se tudtam szólni, azt azonban éreztem, hogy a szívem hevesebben kezdett verni, az agyam pedig megállíthatatlan kattogásba kezdett. Ugyanaz a ház, mint „régen”. Fehérre meszelt falak, melyeket csodálatosan kiemeltek a piros virágot hozó rózsabokrok, na és persze a sötétkék kerítés. Nyitva állt a kapu, ahogy mindig. Ez hagyomány volt a családomban.
-Készen állsz?-nézett a szemembe Kimi.
-Nem! De meg kell tennem!-bíztattam magam.
-Vegyél nagy levegőt, aztán mindent bele!-mosolygott rám, és egy puszit nyomott a fejemre.
Közelebb léptem a szintén kékre mázolt faajtóhoz, majd erőt vettem magamon, és bekopogtam. Ránéztem a srácokra, akik egy kicsit távolabb húzódtak, de bátorítóan mosolyogtak rám. Éppen visszafordítottam a fejem, amikor kinyílott a bejárati ajtó, és szembe találtam magam a nagymamámmal. Úgy festett, mint évekkel ezelőtt, mikor utoljára láttam. Lábszárközépig érő nyári ruhát viselt, egy fodros köténnyel, hosszú fekete haja pedig egy fehér kendővel volt hátrafogva. Éjfekete szemei nagyra nyíltak, mikor meglátott engem.
-Rosalie?-szólalt meg halk, visszafogott hangon.-Az én kicsi Rosalie-m?-kérdezte görögül, és hitetlenkedve rázta a fejét. Kibuggyant néhány könnycsepp a szeméből, aztán hirtelen magához húzott, és szorosan átölelt. Nem bírtam tovább, zokogni kezdtem, és az arcomat a vállába fúrtam.
-Annyira nagyon hiányoztál!-mondtam a sírástól fojtott hangon. Most én is görögül beszéltem.
-Édes drága Kincsem! De megnőttél, mióta nem láttalak!-mosolygot rám, és letörölte a könnyeket az arcomról.-Gyönyörűbb vagy, mint valaha!-nézett rám szelíden simogató tekintettel. Annyi szeretet, gondoskodás, és meglepettség volt most ebben, hogy az szavakkal szinte leírhatatlan. –A fiatalemberek veled vannak?-kérdezte hirtelen.
-Igen!-mondtam gyorsan, és a fejemmel biccentettem a fiúknak, hogy jöjjenek oda hozzánk.-Ő a párom Kimi Räikkönen, és a kisfia Matias!-mutattam be őket.-Ő pedig a nagymamám Délia Philippidosz!-váltottam angolra, hogy a srácok is értsék.
-Örülök, hogy megismerhetem!-mosolygott Räkka, én pedig gyorsan lefordítottam görögre a mondatát.
-Én úgy szintén!-bólintott a Mamám.-Boldog vagyok, hogy az unokám talált magának egy ilyen jóképű férfit, akinek ráadásul még egy ilyen édes kisfia is van!-tette hozzá, majd megsimogatta Mati arcát, én meg nevetve lefordítottam az üdvözlését. –Gyertek beljebb!-mutatott a ház belseje felé.-Édesanyádék is itt töltik a nyarat!-nézett rám komolyan.
-Tudom!-bólintottam, és zavartan nyeltem egyet, majd követtem őt a nappaliba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése