Másnap, reggeli folyamán Kimi kapott egy hívást, aztán „halaszthatatlan dolga akadt” ürüggyel tovább állt, Mati pedig visszavonult a szobájába, így miután elmosogattam, arra a döntésre jutottam, hogy varázsolok egy kis rendet a kottáim között. Általában mindig rendszerezettek, és áttekinthetőek voltak az ilyen dolgaim, költözködéskor azonban minden összekeveredett, és azóta sajna még nem volt időm újra rendszerezni őket, de most elhatároztam magam, és miután összeszedtem minden könyvet, füzetet, papírt, na és persze egy csomó gemkapcsot, letelepedtem az étkezőasztalhoz, és nekiláttam a rendrakáshoz. Odatelepítettem magam mellé egy CD-lejátszót is, és beraktam az egyik kedvenc válogatás albumomat, majd feltekertem a hangerőt, és elkalandozva énekelgettem a jobbnál jobb dalokat, miközben az előttem szanaszét hever kottákat pakolásztam. A még éppen elfogadhatónál, éppen egy paraszthajszállal hangosabban énekeltem LeAnn Rimes Can't Fight the Moonlight c. dalát, ettől függetlenül meghallottam, hogy csengettek. Gyorsan megnyomtam a „szünet” gombot, és az ajtóhoz siettem. Eléggé meglepődtem, hogy nem valakivel, hanem valamivel kerültem igencsak tapintható közelségbe.
-Jó napot!-köszöntem hangosan, miközben próbáltam nem lenyelni a számba fúródó óriási virágfejeket.
-Jó napot! Rosalie Stevensont keresem…-olvasta le a papírjáról a nevemet egy futár-…jó helyen járok?-érdeklődött, és a csokrot még mindig az arcomba nyomta.
-Igen, jó helyen jár, én vagyok Rosalie Stevenson!-erősítettem meg, majd kibújtam az ajtószárfa és a közte „tátongó” résen.
-Parancsoljon! Ez az öné!-nyomta a kezembe a virágokat.-Kérem itt írja alá!-mutatott rá egy vonalra a szállítólevelén. –Köszönöm!-mosolygott.
-Én is!-viszonoztam a gesztust.-Szép napot! Viszonlátásra!-búcsúztam.
-Önnek is! Viszlát!-köszönt el, majd az autójához sietett, én pedig visszamentem a házba, és alaposan megszemléltem az ajándékomat. Egy óriási, fehér tulipánokból összeállított csokor volt, mely halványkék, szolidan csillogó papírba volt csomagolva, és fehér, valamint sötétebb árnyalatú kék szalaggal átkötve. „Ez gyönyörű!”-néztem ámuldozva, majd beleszagoltam a tulipánok szétnyitott kelyheibe. Ekkor vettem csak észre egy pici kis borítékot. Óvatosan kiemeltem a virágok közül, majd felnyitottam, és elolvastam a rövid kis üzenetet, ami annyira meghatott, hogy könnyesek lettek a szemeim. Mindössze ennyi állt benne: „S'ayapo!”-ami görögül annyit tesz, szeretlek. Elmosolyodtam, és a mutatóujjamat végighúztam az arany csillámmal írt betűkön. Óvatosan visszacsúsztattam a lapocskát az apró borítékba, majd elindultam vissza az étkezőbe egy vázáért. Egy pillantást vetettem az asztalra, azonban nem egészen értettem, hogy mi ott az a színes dolog. Közelebb léptem, és láttam, hogy egy térkép. Csodaszépen kidolgozott domborzati térkép feküdt előttem, a számomra olyan nagyon imádott ország alakjával. Letettem a csokrot az asztalra, aztán lassú és bizonytalan mozdulattal ráhelyeztem az egyik tenyeremet a papírra.
-Görögország….Istenem! De hiányzol!-suttogtam halkan, és behunytam a szemem, de a kikívánkozó könnyeimnek így sem tudtam gátat emelni. Néhány áttört a szempilláim által képezett akadályon, és végigfolyt az arcomon.
-Ne sírj Szépség! Ne áztasd könnyeiddel a szép arcod!-hallottam meg Kimi hangját magam mögött.
-Hát te?-néztem rá fátyolos tekintettel.
-Tévedtem, amikor azt mondtam, hogy én már minden telhetőt megtettem. Ez nem igaz!-rázta meg a fejét.-Egy valamit még biztosan nem…-mosolyodott el, és felém nyújtott egy újabb borítékot, ez azonban jóval nagyobb volt, mint a korábbi. Kétkedve pillantottam rá, miközben kinyitottam, és kihúztam belőle a papírokat. Többször is elolvastam a szöveget, de még mindig nem tudtam elhinni.
-Ezek repülőjegyek?-kérdeztem akadozva.
-Igen!-bólintott.-Most jött el az az egyszer, amikor visszatérhetsz Görögországba!-mosolygott rám. Felrémlettek a néhány héttel ezelőtti szavai, amikor még úgy beszélgettünk ott az étkezőben, hogy talán nem is gondoltuk, nyár közepére már egy pár leszünk.
-Ezt nem csinálhatjuk! Nem utazhatunk minden héten máshova!-szólaltam meg aggodalmaskodva.
-Rose!-lépett közelebb hozzám, és a kezei közé fogta az arcomat.-Te ezzel egy percig se törődj, jó?-nézett mélyen a szemeimbe.
-Köszönöm! Mindent köszönök!-hálálkodtam, aztán újra elsírtam magam.-Szeretlek Bajnok!-mosolyogtam rá a könnyeim között, majd forrón megcsókoltam őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése