-Lazíts egy kicsit!-súgta a fülembe Kimi, miközben befelé haladtunk.
-Nem megy, most nem!-ráztam meg a fejem, és kétségbeesetten néztem rá.
A nappali bejáratához érve megpillantottam a szüleimet, akik ott ültek a kanapén, és a Papámmal beszélgettek. Görcsbe rándult a gyomrom, és hirtelen úgy éreztem, hogy nem leszek képes bármit is mondani.
-Sziasztok!-köszöntem alig hallható, elfulló hangon. Igazából fel sem fogtam, hogy ez a szó elhagyta a számat. Mintha nem is én mondtam volna.
-Rose!?-nézett rám meglepetten Anya, és felpattant a kanapéről, majd Apa is követte a példáját. -Régen láttuk egymást!-mondtam halkan, a kezeimet tördelve, és közben próbáltam visszatartani a könnyeimet, amik már a torkomat fojtogatták.
-Meglehetősen régen!-bólintott Apa.
-Sajnálom!-szólaltam meg hirtelen.-Mindent nagyon sajnálok!-ismételtem meg nyomatékosabban, de remegő hanggal. –Amit tettem veletek, arra nincs bocsánat. Elhagytam azt a két embert, akiknek az életemet, és az elért sikereimet köszönhetem. Minden hozzám vezető utat eltűntettem, de ez óriási hiba volt. Későn jöttem rá arra, hogy nektek volt igazatok…túl későn…..-elcsuklott a hangon, és könnyek szöktek a szemembe.-Az élet megtanított rá, hogy keményen meg kell dolgoznunk azért, hogy legyünk valakik. Nekem a legnehezebb akadályokon kellett átjutnom, de ez jó próbatételnek bizonyult. Rájöttem, hogy a világ, és az élet nem habos torta, vagy rózsaszín napszemüvegben való álmodozás.-egyre erősödött a sírás, és a hangom ezzel egyidejűleg egyre inkább gyengült, de folytatni akartam.
-Rose…-szólalt meg anyukám, és ahogy láttam ő is a könnyeivel küzködött. Nem hagytam, hogy bármit is mondjon, most én szerettem volna beszélni.
-Azért jöttem most ide…-folytattam egy hatalmas sóhajtás kíséretében…-hogy megmondjam életem két fontos, ha nem a legfontosabb személyének, hogy amit tettem őszintén megbántam, és most a bocsánatukat kérem, és legyen bárhogy is, mindig nagyon szeretni fogom őket.-mondtam el akadozva, aztán nem szabtam gátat tovább a könnyeimnek, amik szinte árvízként zúdultak az arcomra. Hangosan zokogni kezdtem, és lerogytam a fal tövébe. Megtettem, amit már korábban kellett volna. Megkönnyebbültem…mégis szörnyen éreztem magam. Egyszerűen nem voltam magamnál, fogalmam sem volt róla, hogy mióta üldögélhettem ott, de egyszercsak egy határozott, ám óvatos szorítást éreztem a karomon, majd a következő pillanatban már ott álltam a szüleim előtt.
-Kislányom!...-szólalt meg Anya, de nem bírt többet mondani, hiszen ő is sírt, ahogy apukám is.-Én kicsi Rose-om…-folytatta nagynehezen.-Nem tudom, hogy miken kellett keresztül menned, azt iszont igen, hogy te örökre a mi egy szem kislányunk maradsz, aki soha…érted?-rázott meg egy kicsit, és el-elcsuklott a hangja a sírástól.-Soha nem fog tudni olyat tenni, amiért mi ne bocsátanánk meg neki.-nézett mélyen a szemeimbe. A tekintete még mindig olyan átható volt, mint régen. Megborzongtam.-Szerettünk, szeretünk, és szeretni fogunk téged mindaddig, amíg csak egy leheletnyi erő lesz a testünkben!-emelte fel a hangját. Még mindig bambán álltam, és próbáltam felfogni az előbb hallottakat…de olyan nehezen ment. A szívem vadul kalimpált, az agyam most semmit nem mondott, a könnyeim azonban még mindig megállíthatatlanul folytak.
-Gyertek már végre ide!-szólalt meg Apa, aztán odahúzott minket magához, és szorosan átöeltük egymást. Ennyi év után ismét egy családként.
-Szeretlek titeket!-zokogtam, és már az egész testemben remegtem.
-Mi is téged Kincsem! Mi is téged!-suttogta apukám.
Percekig álltunk ott egymást szorosan ölelve, aztán végül újra felegyenesedtünk, és mosolyogva néztünk egymásra.
-Annyit változtál, mióta nem láttunk!-simogatta meg Anya az arcomat.
-Sokkal komolyabb lettél, érettebb, és szebb vagy, mint bármikor!-fejtette ki Apukám.
-Rose! Ennek a vén nagyapádnak már nem is köszönsz?-kiáltott fel hirtelen, aztán vágta csípőre a kezét.
-Dehogynem!-nevettem fel.-Úgy örülök, hogy látlak!-szinte a nyakába ugrottam, és átöleltem őt. Tényleg olyan volt, mintha megállt volna az idő, hiszen ő is alig öregedett valamit.
-Hát még én! Hiányoztál!-mosolygott.
-Ti is nekem!-bólintottam.-És most, ha megengeditek, akkor bemutatnám a fiúkat!-mutattam Kimster és Mati felé, akik csak tisztes távolból figyelték az eseményeket.-Nos, ő itt Kimi Räikkönen, a barátom, és Matias a kisfia.-tettem hozzá, majd előre toltam a kis csibészt is.
-Rose! Komolyan mondod, hogy egy Forma-1-es világbajnokkal jársz?-nézett rám Apa hüledezve. Ez kellett csak nekünk, Räkka és én hangos nevetésben törtünk ki.
-Teodora Stevenson. Örülök, hogy megismerhetlek Kimi!-mosolygott Anya, és kétfelől arcon csókolta a páromat.-És téged is Mati!-tette hozzá, aztán ugyanúgy tett, mint az előbb.
-Ne haragudj az iménti megnyilvánulásomért!-szabadkozott apukám.-John Stevenson vagyok!-nyújtotta a kezét.
-Ugyanmár, nincs semmi gond!-legyintett Kimster, aztán kezet rázott vele.
Félre húzódtam, és mosolyogva néztem, hogy miként ismerkednek egymással a szeretteim. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy felszabadultan voltam boldog. A családom végre ismét együtt volt. Hát kívánhattam volna ettől többet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése