58. rész

Egyszerűen képtelen voltam rá, hogy megálljak, a lábaim rendületlenül vittek előre. Hogy hova? Fogalmam se volt róla, de nem is érdekelt. Egyedül csak abban voltam biztos, hogy jelen helyzetben nem maradhatok otthon. Keresnem kellett egy nyugodt helyet, ahol egyedül lehettem, és senki hegyibeszédét nem hallgatva, kisírhattam magam. Már lejártam a lábam, mikor a szemeimet eltakaró könnyfüggöny mögött megláttam egy tavacskát. Leültem a parton, aztán a karjaimmal átkulcsoltam a felhúzott térdeimet, és gondolkodni kezdtem.
Egyébként is elég labilis volt a lelkiállapotom, és ez a veszekedés most nagyon nem használt neki. Tisztában voltam vele, hogy nem a legmegfelelőbben álltam hozzá a dolgokhoz, és talán nem kellett volna ilyen hisztit levágnom, de arra tényleg nem számítottam, hogy Kimi ennyire érzelemmentesen, és nyersen fog beszélni velem. El kellett ismernem, hogy igaza volt…mindenben, de pont tőle nem vártam azt, hogy hátba támad. Egyszer már átéltem, hogy az általam olyan nagyon szeretett ember csúnyán átejtett, éppen ezért nem akartam mégegyszer megégetni magam.
Órák múlva már a gondolkodáshoz, és a síráshoz sem maradt elég erőm, csupán csak üldögéltem ott a tóparton, és a lágyan hullámzó vizet kémleltem. Egy pillanatra az ölembe hajtottam a fejem, de azonnal fel is kaptam, mikor meghallottam, hogy egy autó lassított, majd lehúzódott az út szélére. Ajtócsapódás hangja ütötte meg a fülem, aztán valaki elindult felém. Mikor megláttam az illető lábbelijét, felemeltem a fejem, hogy megnézzem ki az.
-Rose! Te meg mit keresel itt?-nézett rám döbbenten Rami, és odaguggolt mellém. –Te sírtál! Mi történt?-kérdezte aggódva, miközben előhalászott egy zsepit és a kezembe nyomta.
-Semmi, nem fontos…-válaszoltam halkan, a sírástól rekedt hangon.
-De igenis az. Biztosan nem hiába áztatod itt sós könnyeiddel, azt a szép arcodat.
Kis mosolyra húzódott a szám.
-Nem vagyok jó passzban, ennyi!-vontam vállat. Amint elhagyta a mondat a számat, rögtön rájöttem, hogy ez elég gyenge kifogás, az idősebbik Räikkönen testvér pedig nem hülye.
-Héé! Igaz, hogy sikerült átvágnotok engem, de azért ennyire síkagyú nem vagyok. Látom, hogy nem vagy jól! Mégegyszer megkérdezem, mi a baj?-nézett a szemembe.-Kimi csinált valamit?-kérdezett rá konkrétan.
-Nem!-ráztam a fejem.-Kicsit összekaptunk, de semmi komoly!-tettem hozzá, hogy eltereljem a témát.
-Szólj, ha valami hülyeséget csinál, vagy rosszul bánik veled, mert akkor beszélek a fejével!-mondta védelmezően. Sikerült megint megmosolyogtatnia.
-Úgy lesz!-bólintottam lassan.
-Gyere, hazaviszlek!-biccentett a kocsija felé.
-Kedves vagy, köszönöm, de egyedül szeretnék lenni!-hárítottam el az ajánlatot.
-Biztosan?-kérdezett rá komolyan.
-Igen, biztosan!-erősítettem meg az előbbi kijelentésemet.
-Jól van! Vigyázz magadra, és szólj, ha bármire szükséged van!-mosolygott rám bíztatóan, majd megsimogatta a hátam, aztán elindult az autója felé.
-Rami!-szóltam utána hirtelen.
-Tessék!-fordult meg.
-Kérlek ne mondd el Kiminek, hogy itt vagyok!-néztem rá könyörgő szemekkel. Semmit nem szólt, csak bólintott egyet.
Amint elhajtott, visszafordultam, és miközben a szélben hajlongó nádast figyeltem, újra eleredtek a könnyeim..majd néhány perc múlva az eső is. Felnéztem az égre, és megláttam a hatalmas fekete felhőket, amelyek eltakarták a Napot, és megnyitva csatornáikat, jókora esőt zódítottak a városra. Nem húzódtam védett helyre, továbbra is zokogva ücsörögtem ott a parton, és néztem, milyen is az, ha Finnországban esni kezd…
Fázósan húztam össze magam, és csak meredten bámultam magam elé. Összerezzentem, mikor valaki megérintette a hátamat. Felemeltem a fejem, és azonnal abba az igézően kék szempárba néztem, amelyik bármikor ellágyított…most azonban nem.
-Kicsim!-szólított meg óvatosan Kimster.
-Mit akarsz te itt?-kérdeztem hidegen, és dühös pillantással mértem őt végig.
-Azért jöttem, hogy hazavigyelek! Gyere szépen, nem akarom, hogy megfázz!-próbált meg felállítani, de elrántottam a karom, és felpattantam a földről.
-Hagyj békén! Boldogulok magam is!-szegtem föl a fejem. Akármennyire is próbáltam ellenállni, a testem nem hagyta ezt…éreztem, hogy elszáll az erő a lábaimból, és, hogy szépen lassan összecsuklok. Nem estem azonban el, hiszen Kimster utánam kapott, és megragadta a karjaimat. Felemeltem a fejem, és ránéztem. Néhány másodpercre összekapocsolódott a tekintetünk, aztán Kimi hirtelen magához ölelt.
-Bocsáss meg! Nagyon szeretlek!-suttogta a fülembe. Újra elsírtam magam, és szorosan hozzábújtam, miközben az eső még mindig csillapíthatatlanul zuhogott.