A vasárnap további része, és a hétfő reggel szinte teljesen kiestek. Csak sírtam, és sírtam, teljesen fölösleges volt bármiféle-a megnyugtatásomra irányuló-próbálkozás Kimi részéről, sajnos nem segített. Úgy éreztem, hogy eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy a szüleim elé álljak, és megbeszéljük a dolgokat, de most megint kicsúszott a lábam alól a talaj, és nem tudtam mit tehetnék. Úgy gondoltam, hogy egyedül csakis a sírás enyhítheti a fájdalmamat.
Hétfőn visszautaztunk Finnországba, hiszen semmi értelme nem volt ott maradni Londonban.
Miután hazaértünk, elvonszoltam magam zuhanyozni, de ehhez sem volt túl sok kedvem, ahogy semmi máshoz sem. Azért reménykedtem benne, hogy majd csöppet felfrissít, de nem ért semmit, még mindig ugyanolyan rosszul éreztem magam. Felkaptam egy sötétkék farmert, meg egy fehér pólót, majd lementem a nappaliba, és leültem a kanapéra. Bámultam kifelé a hatalmas üvegfalon, miközben megállíthatatlanul folytak csorogtak a könnyeim.
-Rose!-szólított meg a párom, és leült mellém.-Próbálj meg lenyugodni szépen! Ez, hogy most így alakult, nem jelenti azt, hogy soha nem lesz már alkalmad megbeszélni velük a történteket!-próbált meg a lelkemre beszélni, de hajthatatlan voltam.
-Kérlek, hagyj most magamra!-suttogtam könnyektől fojtott hangon.
-Jól van!-bólintott.-Békén hagylak…miután ettél valamit!-szögezte le határozottan.
-Nem vagyok éhes!-fanyalogtam, és rosszul voltam már attól a gondolattól is, hogy ételt kell vennem a számba.
-Tegnap reggel óta szinte alig ettél valamit. Nem akarom, hogy rosszul legyél!-folytatta tovább a győzködést, amihez most nagyon nem volt kedvem.
-Kérlek szépen, ne nyaggass már!-néztem rá könyörgő szemekkel.
-Nem sírhatsz egész álló nap. Ennek semmi értelme!-csattant föl Kimster.
-Már miért ne lenne értelme?-kérdeztem dühösen.-Az nem értelmes dolog, hogy elvesztettem a családom, és már soha nem tudom őket visszaszerezni?-háborogtam, és újabb könnyzápor zúdult az arcomra.
-Miért kell ilyen pesszimistán hozzáállnod a dolgokhoz?-vágott vissza élesen.
-Pesszimistán?-kerekedtek el a szemeim.-Te hogy éreznéd magad az én helyemben? Válaszolj már, légy szíves!-dühöngtem.
-Sajnálom, de nem tudok mit tenni! Megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de befuccsolt a tervem! Mit vársz még tőlem?-tárta szét a karját.
Nagyon rosszul esett ezt a kérdést hallani a szájából, de próbáltam összeszedni magam, és nem hagyni annyiban a dolgot.
-Megértést!-vágtam a szeme közé.-Ugyanis abból egy kicsi sem szorult beléd.-tettem hozzá nyers stílusban.
-Kössz szépen!-vágott egy nem túl kedves grimaszt.-Próbálok segíteni neked, de ha meg sem akarsz hallgatni, akkor minden hiába!
-Feleslegesem tartasz nekem hegyibeszédet, attól még nem tudod, hogy mennyire gyűlölöm magam, amiért ezt tettem!-ismét zokogni kezdtem.
-Igazad van! Tényleg nem tudom, és, hogy őszinte legyek nem is akarom!-mondta ingerülten.-Én is talpra álltam, miután Jenni itthagyott a 3 éves gyerekemmel, te is képes lennél rá, ha akarnád!-nézett a szemembe.
-Ja, most még azt is a fejemhez vágod, hogy nem vagyok elég ambiciózus?-emeltem fel a hangom. –Nem te voltál az, aki keresztül ment mindazon, amiken én!-csattantam fel.
-Igaz! De nem én mondtam a szüleimnek, és a barátaimnak, hogy köszönöm szépen, ennyi volt!
Nyers volt, hideg és szörnyen kíméletlen. Néhány másodpercig farkasszemet néztem vele, miközben a testem csillapíthatatlanul remegett, és könnyek szöktek a szemembe. Ledermedtem…fogalmam sem volt, hogy erre mit mondhatnék. Elsírtam magam, aztán faképnél hagytam őt, és kirohantam a házból. Nem figyeltem, hogy merre megyek, csak szaporáztam a lépteimet , miközben a könnyeim rendíthetetlenül hulltak a szemeimből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése