56. rész

A londoni reptéren összeszedtük a csomagjainkat, majd fogtunk egy taxit, én pedig elmondtam a sofőrnek a címet, amit már évek óta nem ejtettem ki a számon. Csendben ültünk egymás mellett Kimivel. Azt hiszem talán érezte, hogy nem ezek a legalkalmasabb pillanatok a beszélgetésre, és ez valóban így is volt. Elgondolkozva néztem a mellettünk elsuhanó épületeket, tereket, szántóföldeket, melyekhez felejthetetlen emlékek kapcsolódtak. Felidéztem magamban a csodálatos nyarakat, amikor Sophie-val a legjobb barátnőmmel egész napokat töltöttünk városnézéssel, butiktúrával, vagy éppen strandolással. A csendes éjszakákat, amikor behúzódtunk valamelyikőnk szobájába, vagy kiültünk a teraszra, netán az udvarra, és alaposan kitárgyaltunk minden egyes kis témát, miközben gyönyörködtünk a tiszta égen tündöklő csillagokban. Eszembe jutottak a kissé hosszúra nyúlt kiruccanásaink is, amelyek után mindig megkaptuk a szüleink dorgálását, de mit sem foglalkozva ezzel, számtalanszor ellógtuk este sétálni, vagy éppen bulizni egyet a barátainkkal. Szép időszak volt ez, és talán tarthatott volna tovább, ha akkor nem hagytam volna ott csapot-papot azért, hogy Finnországba menjek. Bár akkor biztosan nem ismerkedtem volna meg a srácokkal sem. A mellettem, csendben ülő férfira néztem, és elmosolyodtam. Kimondhatatlanul szerettem őt , na és persze a tüneményes kisfiát is.

-Itt álljon meg kérem!-szólaltam meg hirtelen, mikor már csak egy-két sarokra voltunk a háztól.
-Baj van?-nézett rám aggódó tekintettel Kimi.
-Nem, csak szeretném kiszellőztetni a fejem, mielőtt odamennénk!-magyaráztam, amit ő egy megértő bólintással fogadott. Kifizettük a számlát, aztán gyalog indultunk tovább.
-Hát újra itt vagyok!-sóhajtottam, majd behunytam a szemem, és újra magamba szívtam a londoni kertváros magával ragadó illatát.
-Hiányzott, igaz?-mosolygott rám Räkka, és átölelte a vállam.
-Az életem része ez a város, és ez a környezet…-mutattam körbe.-…persze, hogy mindig vágytam rá, hogy visszajöjjek ide.
-Elhiszem!-bólintott. Lassan sétáltunk tovább az ismerős utcákon keresztül, és bár jó érzéssel töltött el, hogy újra viszontláthatom az ismerős házakat, a feszültség egyre nőtt bennem, ahogy méterről méterre közelebb kerültünk a volt otthonomhoz. Hiába próbáltam meg lassabb léptekkel haladni, nem tudtam elég lassan menni ahhoz, hogy ne érjünk oda.

Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam a házunkat. Még mindig az a bézs színűre festett, terrakotta színű cserepekkel lefedett családi házacska volt, ami előtt ott virított a gondosan ápolt virágos kert, az ovális alakú kerti tavacska, a számtalan szebbnél szebb tavirózsával, magasra nőtt, ám gondoott náddal, és ott volt az az ösvény is, amit még sok-sok évvel ezelőtt Anyuval csináltunk. Eszembe jutott, hogy mennyi munkát öltünk bele, és, hogy én mindig azon háborogtam, hogy teljesen fölöslegesen böködöm össze a kezem a rózsatövekkel, Anya azonban mindig szelíden csitítgatott, és azt mondta:”Majd meglátod, egyszer még fognak örömet okozni neked ezek a virágok!” Igaza volt. Tényleg boldogság volt ránézni ezekre a növényekre, hiszen eszembe juttatták, hogy mennyi csodálatos pillanatot élhettem át a családommal. Kicsordult egy könnycsepp a szememből, és végigfolyt annak a rózsának a szirmán amit az imént szagoltam meg. Kimster megszorította a kezem, mire én bólintottam egyet, és lassú léptekkel az ajtóhoz sétáltam. Felemeltem a remegő kezem, de mielőtt még megnyomtam volna a csengőt, hirtelen vissza is rántottam.
-Nyugodj meg! Veled vagyok!-suttogta a fülembe ezt a néhány szót, ami most rendkívüli erőt adott. Sóhajtottam egyet, és óvatosan megnyomtam a csengőt…aztán következett a kínos várás. Percekig ácsorogtunk ott, de senki nem jött ajtót nyitni.
-Megpróbáljam mégegyszer?-kérdeztem megszeppenve, és Kimire néztem.
-Igen!-bólintott határozottan, így aztán újra megnyomtam a kis gombot. Megint eltelt néhány hosszú perc, de még mindig semmi reakció nem volt.
-Most mi lesz?-néztem rá kétségbeesetten.
-Nem tudom!-rázta meg afejét, és láttam rajta, hogy nem tudja mi tévők legyünk. Ott toporogtunk már jó ideje, mikor megpillantottam egy idős férfit, aki a ház felé tartott. Azonnal megismertem legkedvesebb szomszédunkat, aki ez alatt a néhány név alatt, mintha semmit sem öregedett volna, csupán az ősz hajszálainak száma növekedett meg.
-Henry bácsi!-szólítottam meg hirtelen, és odasétáltam hozzá.
-Rose? Tényleg te vagy az?-nézett rám csodálkozva.-Ezer éve nem láttalak már Csillagom!-ölelt magához, mikor felocsúdott meglepettségtől.
-Hogy van Henry bácsi?-kérdeztem kedvesen.
-Nagyon jól, köszönöm! No, de mesélj, mi járatban erre felé? Évek óta nem láttunk itt téged!
-Azért jöttünk, hogy meglátogassuk a szüleimet, de hiába csengettünk, nem jött semmi válasz!-mondtam komoran.
-Ezen nem csodálkozom!-vetette oda könnyedén.
-Miért nem? Talán elköltöztek?-kérdeztem ijedten.
-Nem-nem!-rázta a fejét.-Az egész nyarat Görögországban töltik!-közölte velem az információt.
Úgy éreztem, mintha leforráztak volna. Egyszerűen megszólalni sem tudtam a döbbenettől. Csupán az jutott el az agyamig, hogy teljesen fölöslegesen utaztunk el Angliába, és, hogy elvesztettem a reményt, hogy valaha is kibékülhetek velük. Megint összeomlottam, és hangos zokogásban törtem ki.