Fél óra múlva már a konyhában tüsténkedtem, és igyekeztem valami finom reggelit összeütni, amíg Kimi elment Matiért. Ide futottam, oda pörögtem, narancsot facsartam, kenyeret pirítottam, teafiltert forráztam, na meg persze rohangáltam az étkező és a konyha között.
A kistányérokat pakoltam éppen az asztalra, mikor meghallottam az ajtó csukódást, a következő pillanatban pedig már meg is ütötte a fülemet a kisfiú vidáman csengő hangja.
-Sziasztok!-köszöntem nekik mosolyogva, amint odaslattyogtak hozzám.
-Szia Rose!-kiáltott fel vidáman a kis csibész, amin jót nevettem, majd megpusziltam az arcát, utána pedig nyomtam egy csókot az apukája szájára.
-Uzsgyi kezet mosni, aztán gyertek gyorsan reggelizni!-kacsintottam a srácokra, majd visszamentem a konyhába az ételekért.
-Mondtad neki?-formáltam az ajkaimmal a mondatot, és jelentőségteljes pillantást vetettem Kimi felé, aki közben kivette a narancslével teletöltött kancsót a kezemből.
-Igen!-bólintott.
-És?-kérdeztem kíváncsian, egy kicsit nagyobb hangerővel. Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, de a fia megelőzte.
-Kérdezhetek valamit?-nézett rá boci szemekkel az apjára.
-Persze!-mosolygott rá Kimster.
-Amíg ti Angliában lesztek….én…..én addig nem mehetnék anyához?-kédezte bátortalanul. Visszafelé tartottam éppen a konyhába, de a küszöbnél tovább nem jutottam. Megtorpantam, amikor feltette a kérdést, és lassan megfordultam, hogy lássam mit fog reagálni a párom. Kimi köpni-nyelni nem tudott, illetve helyesbítek; nyelni biztosan nem, köpni viszont annál jobban…a narancslevet vissza a pohárba.
-Ezt most ismételd meg!-nézett rá komolyan a kissácra.
-Hát…ha nem, akkor…-húzódzkodott.
-Ezt komolyan gondoltad? Biztosan szeretnél vele lenni?-kérdezte hitetlenkedve.
-Hát…igen…végülis így jobban megismerhetném…-vonta meg a vállát.
-Nem tudom Matias…-rázta meg elgondolkodva a fejét Räkka.
-Felmehetek a szobámba?-nézett rám félénken.-Mamáéknál reggeliztem, most nem vagyok éhes!-indokolta a kérdését.
-Menj csak!-bólintottam egy aprót, és rámosolyogtam. Lecsusszant a székről, majd elindult a lépcső felé, én pedig az asztalhoz léptem, és leültem Kimi mellé.
-Hallottad ezt?-nézett rám döbbenten. Azt hiszem még mindig nem hitte el, amit a fia kérdezett tőle.
-Tisztán és érthetően!-bólintottam. –Nem akarod, ugye?-néztem a szemébe.
-Mondhatod rám, hogy önző szemét vagyok, de nem, nem akarom!-jelentette ki határozottan.
-Megértelek!-mondtam halkan, és megszorítottam a kezét.
-Mi van, ha teletömi a fejét minden hülyeséggel? Ha rábeszélni, hogy költözzön oda hozzá? Ha az egész cirkusz csak színjáték volt, és most érzelmi alapon akarja elcsalogatni magához Matit?-sorolta a kérdéseit, nekem pedig minden egyesnél magasabbra szaladt a szemöldököm. Azt hiszem, szegénykém eléggé megzavarodott, ugyanis összehordott néhány óriási baromságot.
-Héé, hé, hééé! Állj!-csitítottam! Hallod, hogy miket beszélsz?-ráztam a fejem.
-Rose! Nem is ismeri őt! Ez képtelenség! Biztos ez csak valami kezdeti fellángolás egy új dolog iránt!-osztotta meg velem a véleményét, amivel bizony nagyon kihozott a sodromból.
-Na ácsi!-szóltam rá dühösen.-Nem egy tárgyról beszélsz, hanem egy érző emberről! Légy szíves válogasd meg a szavaidat!-osztottam ki őt egy picikét.-Attól még, hogy eddig nem ismerte Jen-t, nagyon is szeretheti őt. Az édesanyja, nem valami idgen a város másik végéből! Jó lenne, ha azért ezt mérlegelnéd, mielőtt ilyen mondatok hagyják el a szádat!-torkolltam le az iménti viselkedéséért.
-Sajnálom!-szólalt meg lassan, és bűnbánó szemekkel nézett rám. „Miért nézel így? Tudod, hogy ha ezt csinálod, akkor nem vagyok képes haragudni rád!”-sóhajtottam.
Hirtelen ötlettől vezérelve, beszaladtam a konyhába, és magamhoz vettem a telefont.
-Tessék!-nyomtam a kezébe a tárgyat.
-Nem vagyok biztos benne…-kezdett el már megint kifogásokat gyártani.
-De igen! Biztos vagy benne!-jelentettem ki ellent mondást nem tűrően, és néztem ahogy megadóan bepötyögi a számot, majd a füléhez emeli a készüléket. Megtette, de láttam rajta, hogy nem tartja ezt helyes döntésnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése