51. rész

51. rész

Ha úgy gondoltam-márpedig igen-hogy ezt a meseszép látványt már nem lehet túlszárnyalni, akkor bizony hatalmasat tévedtem.
Az apró, fehér égőkből álló fényfüzérrel kivilágított épület felé vettük az irányt, azonban nagy meglepetésemre nem a főbejárat felől, hanem oldalról közelítettük meg. Fogalmam sem volt, hogy hova fogunk kilyukadni, ennek ellenére határozottan nyugodt léptekkel haladtam felfelé a szintén égősorba burkolózott csigalépcsőn. Ahogy a cipőm sarka az utolsó lépcsőfokon koppant, felemeltem a fejem, és az elém táruló látvány hatására szinte szó szerint leesett az állam. A fából ácsolt terasz közepén ott állt egy fehér abrosszal lefedett asztal, amelynek közepén végighúzódott egy krémszínű asztalközép is. A színharmóniát követve fehér tányérok kaptak hangsúlyos szerepet, mellettük pedig ezüst színben pompázó evőeszközök feküdtek. Átlástzó, talpas üvegpoharak álltak a tányérok előtt, amik még inkább hangsúlyozták a teríték visszafogott, ám kifinomult jellegét.
Az asztal közepére fehér és krémszínű rózsából, valamint orchideából készült dísz volt helyezve, és két kisebb gyertya is helyet kapott a díszítésben. Az üresen maradt asztalterítő részek egyhangúságát pedig tökéletesen oldották a rajta elszórt pici gyöngyöcskék, amelyeken megcsillantak a balkon fényei.
-Kimi…!-szólítottam meg elfulló hangon a páromat.-Ez varázslatos!-ámuldoztam és a könnyeim törölgetése közben a nyakába borultam.
-Boldog vagyok, hogy örömet okozhattam neked!-mosolygott rám, és óvatosan szájon csókolt, majd odalépett az egyik székhez, és kihúzta nekem.
-Úgy érzem magam, mint egy hercegnő!-kuncogtam és mint a kislányok, a lábaimat kezdtem lóbálni az asztal alatt.
-Megérdemled, hogy így érezd magad!-nézett a szemembe, és ismét rám mosolygott.
Olyan jól esett, mikor ilyen mondatokkal, rövid szösszenetekkel kényeztette a lelkemet. Más talán ódivatú ábrándozásnak, netán butaságnak tekinti az efféle megnyilvánulásokat, nekem azonban nagyon sokat jelentettek.
Észre sem vettem, hogy mennyire elkalandoztam, és a bódult állapotomból csak az tudott kirángatni, hogy megpillantottam egy pincért az asztalunk mellett állni.
-Rose!-szólított meg Räkka.-Hadd mutassam be neked Martint-biccentett a középmagas, világosbarna hajú, barátságos ábrázatú férfi felé.-Már nagyon régóta ismerjük egymást, és ezt a helyet is ő intézte el nekünk.-tájékoztatott.
-Örvendek! Rosalie Stevenson!-mosolyogtam, és picit felemelkedve, felé nyújtottam a kezem.
-Martin Sällainen!-bólntott, és elfogadta a kézfogást. –Nos, miután így megismertük egymást-mosolygott rám-mit hozhatok inni?-tért rá a tárgyra, majd előhalászott a fekete nadrágja zsebéből, egy jegyzettömböt és egy ceruzát.
-Én egy szénsavmentes ásványvizet kérnék!-böktem ki némi gondolkodás után.
-Ugyanazt, mint Rose!-mosolygott Kimppa, mikor Martin felé fordult.-És legyen még egy üveg száraz fehérpezsgő is.-tette hozzá.
-Azonnal hozom! Addig nézegessétek az étlapot!-mosolygott ránk, és visszasietett az étterembe, újra kettesben hagyva minket.
-Ünneplünk valamit?-kérdeztem kíváncsian.
-Azt hiszem van rá elég okunk!-mosolygott sejtelmesen, majd hátra dőlt a széken, és ő is elmerült kicsit a nézelődésben.