23. rész

-Ezt most nem egészen értem…-rázta a fejét értetlenül, de gyanakodva méregetett engem.
-Nem maradhatsz itt egész éjszaka!-közöltem hidegen a véleményemet.
-Miért nem? És…és most mi lelt téged?-dadogta meglepetten, miközben felkönyökölt az ágyon, és fürkésző pillantásokkal nézett rám.
-Elképesztő volt veled az este, de ez a kis „kaland”csak kettőnkre tartozik, a sajtóra, és a feleségedre nem!-jelentettem ki határozottan, aztán oldalra fordultam, és előhalásztam az éjjeliszekrényemből a hálóingemet, amit gyorsan magamra kaptam.
-Már megint itt tartunk?-emelte fel kicsit a hangját. –Megmondtam már, hogy nem érdekel senki, rajtad kívül!-szögezte le komolyan.
-Menj el Kimi!-folytattam halkan, majd felálltam, és odasétáltam az üvegajtóhoz, és karbatett kézzel figyeltem a villanyfénybe burkolózott járdát, amely közvetlenül a ház előtt haladt el. Néhány perc múlva meghallottam, hogy Kimi mellkasát elhagyta egy hatalmas, gondterhelt sóhaj, aztán elkezdett öltözni.
-Jó Éjt Georgina!-köszönt el néhány perc múlva, majd elhagyta a szobámat….kicsivel később a házat is. Annyira csalódott, keserű, és rideg volt a hangja, hogy beleremegtem, amikor meghallottam. Először csak néhány magányos könnycsepp gurult végig az arcomon, utána azonban számtalan követte ezeket, és végül hangos zokogásban törtem ki. Visszafutottam az ágyhoz, és egyszerűen ráhasaltam a szanaszét heverő párnákra és takarókra. Még mindig éreztem rajta Kimi parfümjének illatát, és ez még inkább azt sugallta számomra, hogy óriásit tévedtem azzal, hogy elküldtem őt. Szerettem volna, ha velem tölti az éjszakát, és reggel együtt ébredhetünk, de nagyon féltem az esetleges lebukástól. Nem volt szükségem arra, hogy újságok címlapján kössek ki, szebbnél-szebb szalagcímek társaságában.

Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, hiába próbáltam elaludni, nem jött álom a szememre. Fél 7-kor elegem lett ebből az áldatlan állapotból, ezért úgy döntöttem, hogy inkább veszek egy hosszú, és frissítő zuhanyt. Addig-addig gondolkodtam, míg arra a megállapításra jutottam, hogy jót tenne, ha futnék egyet a közeli parkban. Felvettem egy szürke szabadidőt, és egy fehér sportcipőt, a hajamat szoros copfba fogtam, aztán magamhoz vettem még egy-két szükséges dolgot, és elindultam. A házam előtt parkoló autót visszaszolgáltattam a gazdájának, de mivel még nem láttam semmi mozgást, ezért dobtam Sebnek egy sms-t, hogy délután majd meglátogatom. A fülembe dugtam az Ipod-om, és egyenletes, ütemes kocogásba kezdtem. Viszonylag korán volt még, és csak alig néhány ember lézengett az utcákon. A park murvás utacskáján futottam épp, mikor ismerős személyt véltem felfedezni tőlem alig néhány méterre. „Jajj ne! Ez nem lehet igaz!”-pánikoltam. Azon voltam, hogy beforduljak egy kis leágazásnál, de már késő volt, észrevett az illető.
-Jó Reggelt Gina!-köszönt hangosan, és odakocogott hozzám.
-Neked is Jenni!-bólintottam lassan, és nyeltem egy nagyot, amikor eszembe jutott, hogy előző este lefeküdtem a férjével.
-Hát te? Nem is szoktalak látni errefelé ilyen korán reggel!-mondta meglepetten.
-Ritkán futok!-jegyeztem meg szűkszavúan, és a földet kezdtem fixírozni. Nem bírtam a szemébe nézni, azok után, amit tettem.
-Nem is baj, hogy találkoztunk, ugyanis szerettem volna elmondani neked, hogy tegnap este kaptam néhány szerződésajánlatot. El kellene olvasnod ezeket! Át tudsz jönni délután?-érdeklődött. Úgy éreztem még a víz is levert, ahogy felrémlett bennem, hogy újra találkoznom kell Kimivel azok után, ahogy viselkedtem vele.
-Igen, majd átszaladok!-böktem ki nehézkesen, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet.-Most viszont , ha nem haragszol, akkor kocogok tovább….nem akarok kirázódni a lendületből!-magyarázkodtam, hozzá kel tenni, elég szerencsétlenül.
-Persze! Menj csak!-mosolygott. Bólintottam egy aprót, aztán újra útnak indultam a hátamon immáron egy mázsás teherrel. Igaz, a testem futást „imitált”, fejben azonban teljesen máshol jártam, így nem csoda, hogy nem vettem észre egy utamba kerülő hatalmas gödröt, amibe sikerült beletrappolnom. Éreztem, hogy a bokám kicsavarodott, majd fenékre ültem.
-A fenébe!-szisszentem fel fájdalmasan, és egy óvatos pillantást vetettem a lábam felé. Egy kisebb horzsoláson kívül nem láttam rajta semmi feltűnőt, mégis iszonyatosan lüktetett. Megpróbáltam felállni, de ez először sikertelen kísérletnek bizonyult, és visszahuppantam a földre.
-Gyerünk kislány, állj talpra!-bíztattam magam, és nagynehezen feltápászkodtam a murvás talajról. Lassú, és igen bizonytalan léptekkel indultam el, tekintve, hogy minden egyes megozdulásnál irtózatosan sajogni kezdett a bokám. „Már csak ez hiányzott nekem! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?”-mérgelődtem magamban, miközben hazafelé tartottam a balesettel tarkított futásból…..