21. rész

Felkaptam a dohányzóasztalról a slusszkulcsot, és már rohantam is vissza a kocsihoz. Visszatolattam a feljárón, aztán beletapostam a gázba, és irdatlan tempóban indultam vissza Zürichbe. Hál’ Istennek a forgalom nekem kedvezett, így alig pár perc alatt már ott is voltam az étteremnél. Tudtam, hogy úgysem találnék parkolóhelyet, ezért leálltam az autóval a járda mellé, és futóléptekkel indultam el az étterem irányába. Megálltam egy pillanatra, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam, és vegyek egy mély levegőt, majd besétáltam. Igyekeztem feltűnés nélkül mászkálni az asztalok között, és addig ügyeskedtem, míg a mosdóhoz nem értem. Emlékeztem rá, hogy leraktam a márvány lapra a mobilt, azonban most nem láttam ott. Végignéztem az összes helyiséget, sőt, képes voltam még a kukákat is felnyitogatni, de semmi eredménnyel nem jártam. Idegesen járkáltam föl-alá, aztán úgy döntöttem, hogy megkérdezem még a személyzet valamely tagját, esetleg nem adták-e le a telefont. Odasétáltam az étterem másik végében álló bárhoz, ahol egy mosolygós srác köszöntött.
-Jó estét kívánok! Mit adhatotok a szép hölgynek?-udvariaskodott, véleményem szerint csöppet tenyérbe mászó stílusban.
-Köszönöm semmit nem kérek, csupán szeretném megkérdezni, hogy nem látták-e véletlenül a mobilom!-tértem rá rögtön a tárgyra, és odatámaszkodtam a pultra.
-Nem láttam ma este egy készüléket sem, de mindjárt utánakérdezek!-mosolygott rám bíztatóan.
-Lekötelezne, köszönöm!-bólintottam, és hagytam, hogy induljon a dolgára. Leültem egy székre, és az ujjaimmal dobolni kezdtem a pulton. Hosszú perceket vártam, mire végre visszaért a mixer srác.
-Nos, ez lenne az?-mutatta fel előttem a mobilom.
-Igen!-csillantak fel a szemeim, és elvettem tőle a számomra oly fontos kütyüt.-Az adósa vagyok!-rebegtem meghatottan hálámat.
-Ugyanmár!-legyintett nevetve.-Örülök, hogy segíthettem!
-Köszönöm mégegyszer! Viszlát!-búcsúztam, és egy újabb mosolyt eresztettem meg felé.
-Viszlontátásra kisasszony!-köszönt illedelmesen.
Kimondhatatlul boldog voltam attól, hogy meglett a mobilom, és egyszeriben elfelejtettem az este folyamán engem ért kellemetlenségeket. Vidáman dúdorászva léptem ki az étteremből, és élveztem, ahogy a hűs esti szellő a hajamba kapott.
-Nahát, nahát….kit látnak szemeim?-hallottam meg magam mögött egy immáron jól ismert, ám annál gyűlöltebb hangot. Hirtelen megpördültem, és megláttam Kimit a lépcsőn ülve.
-Mit akarsz?-kérdeztem meglepően nyugodtan.
-Talán keresel valamit…vagy valakit!?-újra megjelent az arcán az a kaján vigyor.
-Nem volt még elég a műsor, amit levágtál a vacsora alatt?-feleltem vissza felháborodottan, és közelebb léptem hozzá. Ekkor láttam meg előtte egy félig üres üveget. „Jajj ne, ez részeg!”-gondterhelt nyögés hagyta el a torkomat, ahogy tudatosult bennem a dolog.
-Bocs! Azt hittem, hogy élvezted!-újabb sunyi vigyor.
-Tévedtél! Pedig akkor még nem is voltál ilyen spicces, mint most!-jegyeztem meg élesen, és még egy lépést tettem felé.
-Nem vagyok részeg!-vágta rá azonnal, és felpattant a lépcsőről, hogy ezt bizonyítsa is nekem. Be kell ismerni, hogy bár dülöngélt, azért még menthető volt az állapota.
-Jobb lenne, ha hazamennél, és lefekedülnél a feleséged mellé, ahelyett, hogy seggrészegre iszod magad!-vetettem fel az ötletemet.
-Ne emlegesd előttem azt a nőt!-ráncolta a homlokát, aztán meghúzta a vodkáját. Hirtelen erős kéztetést éreztem az iránt, hogy kirántsam a kezéből azt a rohadt üveget, és jól kupán vágjam vele. Végül hallgattam az eszemre, és ezt tettem-igaz, azért fejbe nem vágtam….nem akartam még kórházba is szállítgatni. Döbbenten nézett rám, majd a kezemre, amelyben ott volt az elkobzott „áru”. Dühbe gurultam, odatrappoltam az épület oldalánál álló hatalmas konténerhez, és belevágtam a piát.
-Nos, választhatsz! Most szépen velem jössz, lezuhanyzol, kijózanodsz, aztán hívunk neked egy taxit, és hazamész, vagy itt maradsz, kikukázod az üveget, és addig iszol, amíg nem fogsz halottsápadt fejjel, és kidüledt szemekkel a kukába kapaszkodva hányni!-közöltem vele a tényállást, aminek hatására még nagyobb szemekkel bámult rám. Őszintén szólva át sem gondoltam a mondatokat, mielőtt elhagyták volna a számat, így én is igazán meg voltam lepődve a saját reakciómon.
-Na mi van, válaszolsz ma még?-sürgettem, mikor percek múlva is szótlanul ácsorgott mellettem.-Számolok ötig, ha nem döntesz, mire a végére érek, akkor elmegyek, és számodra marad a második poció…szóval, egy….kettő….három….
-Várj!-emelte fel az egyik kezét
-Igen?-vontam fel a szemöldököm.
-Veled megyek!-mondta halkan, és lehorgasztotta a fejét.
-Látod!? Okos fiú tudsz te lenni, ha akarsz!-vigyorogtam sunyin, aztán óvatosan hátba vágtam őt, megadva ezzel az induláshoz szükséges első löketet.
Amilyen nagy szája volt a vacsorán, olyannyira hallgatott az autóút alatt. (Jobban is tette.) Én sem szóltam semmit, túlságosan el voltam foglalva a saját gondolataimmal. Megérkeztünk a házamhoz, leparkoltam Seb autóját, aztán betessékeltem ezt a lököttet.
-Nos, arra van a fürdőszoba!-mutattam a helyiség irányába.-Erősen ajánlom, hogy jéghidegre állítsd a vizet!-jegyeztem meg nyersen.-Törölközőt találsz a polcon, és ott van egy férfi tusfürdő is! Most pedig sipirc!-utasítottam erélyesen.
-Igenis Anyuci!-grimaszolt, aztán elvonszolta magát a fürdőszobába, én pedig a fejemet rázva néztem utána.