2. rész

Sziasztok! Ezennel jelentem, meghoztam a második részt! :D Ez mondhatni "elbeszélő" jellegű lett. Ígértem, hogy hamarosan újabb szereplőről hull le a lepel. Nos, olvassátok el, és lássátok ki is az! :D Jó szórakozást!

Eszeveszett gyorsasággal dolgoztam, ennek ellenére csak a munkám töredékével végeztem. Teljesen belefeledkeztem a gépelésbe, a számolásokba, és a végeláthatatlan listák tanulmányozásába, így az időt sem figyeltem. Egész véletlenül pillantottam rá egyszer az órára, azonban döbbenten vettem észe, hogy mennyi az idő.
-Te Jó Ég!-kiáltottam fel idegesen, aztán lekapcsoltam a laptopot, majd a fürdőbe rohantam, és villámgyorsan lezuhanyoztam. Mindössze negyed órám volt arra, hogy összekapjam magam, így a ruhaválasztással se vacakoltam sokáig. Magamra kaptam egy fehér alapon zöld virágmintás, pántos kis ruhát, gyorsan megfésülködtem, feldobtam egy natúr sminket, majd magamhoz vettem a táskámat, és már indultam is a kocsimhoz, amely a mélygarázsban állt.

A több kilométeres kocsisor kellős közepén álltam, és erősen gondolkodtam azon, hogy miért nem különjárattal, vagy tömegközlekedéssel jöttem inkább. 5 másodpercenként néztem az órámat, és egyre idegesebb lettem, látva azt, hogy már csak háromnegyed óra van a verseny kezdetéig. Megígértem az egyik legjobb barátomnak, és a bátyámnak is, hogy időben ott leszek,éppen ezért nem akartam elkésni. (És akkor tényleg mondhatták volna rám-teljesen jogosan-hogy munkamániás vagyok) Teljesen elkalandoztak a gondolataim, aminek következtében nem vettem észre, hogy megindult a kocsisor, és mivel nem haladtam egy gurulásnyit sem, idegesen dudáltak rám a mögöttem haladók. Sebességbe tettem az autót, és gyorsan felzárkóztam, még mielőtt valami szemtelen sofőr bevágott volna elém.

Röpke 10 perc volt már csak a verseny kezdetéig, amikor végre el tudtam foglalni a helyemet a Super Gold tribünön, amelyről pont a célegyenesre láttam rá. „Szóval, nekem az első sort kell figyelnem, méghozzá a sötétkék autót!” Nos igen, kb. ennyit konyítottam az F1-hez. Ahhoz képest, hogy az egyik legjobb barátom a Red Bull pilótája volt, a bátyám pedig az ő szerelője, édes keveset értettem a sportághoz. Mondhatni, hogy a tudásom ebben a témában, egyenlő volt a nullával. Olyannyira elgondolkodtam, hogy észre se vettem, elindultak a felvezető körre. Egy sárga autó, majd Seb, aztán Mark, vagy hogy is hívják a csapattársát, utána egy ezüst színű kocsi, majd egy fehér-kék, egy újabb ezüst, utána meg egy piros. Végre valami kicsattanó, rikító szín, ami kitűnik a többi közül. No igen, furcsa is lett volna, ha nem ilyen szemmel tekintettem volna végig az autókon. Bár be kell vallanom, a selyem, a szatén, és a finomabb anyagok, na és persze a lágyabb színek jobban vonzottak, mint a fém, vagy a karbonszálas elemek, meg a harsány festések. Dehát, ez biztosan „szakmai ártalom”. Mit is lehetne várni egy nőtől, aki szinte minden nap azzal foglalkozik, hogy milyen színek passzolnak egymáshoz, vagy, hogy melyik anyag kombinációk a legtökéletesebbek.


Újra felálltak az autók a rajtrácsra, én pedig feszülten figyeltem a sorban kigyulladó piroslámpákat. Néhány másodperc múlva elaludtak, és elrajtolt a mezőny. Hiába nem voltam egy nagy autóverseny-fan, én is hangosan kiabálni kezdtem.
-Gyerünk Seb! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!-szinte visítottam, de teljesen fölöslegesen, ugyanis ő és a csapatársa közé bement az egyik ezüst színű autó, és az az egy szem piros is, majd szépen odébbrakták az én kis kedvencemet. Úgy nézett ki, hogy valamelyest vissza tud zárkózni, ekkor azonban újra megérkezett az a piros autós barom, és alaposan sikerült nekimennie Sebnek, aki így megint hátrébb csúszott. Legszívesebben ordítva szidtam volna az összes benzingőz túladagolásban szenvedő agyatlant, de úgy döntöttem, hogy inkább megtartom ezt magamnak, mert féltem, hogy a végén még elnáspángolnának a körülöttem kiabáló, elvakult szurkolók. És elég szörnyű lett volna, hogyha kék-zöld foltokkal díszítve kellett volna dolgozni mennem.

A verseny felettéb izgalmas volt…egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy mi olyan jó azon, hogy sok sebességmániával született egyed körözget a pályán, ezzel veszélyeztetve a saját életüket, na meg persze a szerencsétlen nézők hallását is. Nem mondom, hogy unatkoztam, de nem egyszer támadt olyan gondolatom, hogy ezt az időt sok más, hasznosabb foglalatossággal is tölthetném. Gőzöm sem volt róla, hogy hányadik körben jár a verseny, ezért felnéztem a kivetítőre, hogy némi információt szerezzek. Elhűlve láttam, hogy Seb neve mellett ez állt-OUT.
-Ilyen nincs!-kiáltottam fel hirtelen. A „szomszédom” elég érdekesen mért végig, amint felpattantam a helyemről, a kezemben lévő papírt pedig a székre vágtam. Roppant ideges voltam. „Kijövök azért, hogy lássam ezt a kis szöszit, és mostmeg kiesik?”-puffogtam magamban. „Ez nem igazság! Minimum nyernie kellett volna!”-duzzogva visszaültem, de a körbe-körbe autókázás ez után még úgy sem érdekelt. Karba tett kézzel ültem tovább a lelátón, egészen addig, amíg meg nem éreztem, hogy rezeg a mobil a táskámban. Gyorsan előkaptam, és láttam, hogy sms érkezett. Megnyomtam az OK gombot, és olvasni kezdtem.
Német szöveg volt…..elmosolyodtam.
„Te unatkozol, én pedig mindjárt felrobbanok az idegeskedéstől. Mi lenne, ha bejönnél, és beszélgetnénk kicsit?” Széles vigyor ült ki az arcomra, miközben elkezdtem bepötyögni a választ. „Honnan veszed, hogy unatkozom? Nem tudtad, hogy imádom a versenyeket?:P”
Csupán néhány másodpercet kellett várnom, máris megérkezett a következő üzenet:
„Na ne hülyíts! Kevés dolgot unsz te ennél jobban! :D Gyere a paddock hátsó bejáratához. Odaküldöm Lőrit, ő majd behoz téged. Nem kell a feltűnés! :D” Megráztam a fejem, aztán gyorsan visszaírtam: „Nem akarom az újságok címlapján viszont látni magam egy ilyen szalagcímmel: Sebastian Vettelt megtámadta egy hibbant nőszemély!” Cirka 10 másodperc, és egy újabb üzenet: „Máris jobb kedvem lett! Nem lesz semmi baj, csak gyere! Bízz bennem Gina!” Nagyot sóhajtottam. „Csak tudnám miért adom be ilyen könnyen a derekam!! Megpróbálom áttörni a korlátokat :P Csók”
„Mibe kevert ez engem már megint!?”-ráztam meg lemondóan a fejemet, aztán megkísérelve az átjutást emberek hadán, elindultam a paddock felé. Legalábbis reméltem, hogy oda megyek.