Másnap az én édes nagymamám kitalálta, hogyha már úgyis szép számmal összegyűltünk, akkor mi lenne, ha kitakarítanánk a házat. No persze senki nem merte azt mondani, hogy ehhez nincs kedve, úgyhogy együttes erővel munkához láttunk. Nekem teljesen mindegy volt, hogy ablakot kell sikálnom, vagy pormacskákat terelgetnem, esetleg edényeket pakolnom, csak egy dolog számított, mégpedig, hogy ismét a családommal lehettem. Mérhetetlenül boldog voltam, és hálát adtam az égnek, hogy Kimire hallgattam. Jól döntöttem.
7 óra volt, mikor lemásztam az egyik fa létráról, melynek segítségével az ablakot pucoltam, és fáradtan, de elégedetten néztem körbe a szobában, majd azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon a srácok merre lehetnek. Matival egyszer-kétszer összefutottam a nap folyamán, ha jól láttam, akkor a papámnak segített valamit a ház körül (azért kíváncsi lettem volna, hogy milyen módon értették meg magukat a másikkal), Kiminek viszont még csak a nyomát sem láttam. Elkezdtem ide-oda futkározni a házban, majd a kertben is, de sehol nem találtam.
-Valami baj van Rose?-kérdezte anyukám, amikor úgy kb. 5-ödszörre mentem el mellette.
-Nem tudod véletlenül merre van Kimi?-kérdeztem gyorsan.
-Fogalmam sincs!-rázta meg elgondolkodva a fejét.-Nincs valahol apáddal?
-Már voltam arra, de ott sem láttam!-húztam el a számat.
-Biztosan hamarosan előkerül! Ne aggódj!-mosolygott rám anya.-Mi lenne, ha lezuhanyoznál, aztán lemennél egy kicsit sétálni a partra? Már kezd lemenni a Nap, biztosan megnyugtatna, ha ilyen körülmények között tennél egy frissítő sétát.-pedzegette a témát.
-Igen, azt hiszem igazad van!-bólintottam, és sietősen megöleltem őt, majd felmentem a szobánkba. Lezuhanyoztam gyorsan, aztán magamra kaptam egy hófehér, nyakbakötős vászonruhát, a hajamat átkeféltem egy kicsit, majd nosztalgiázás képpen, beletűztem egy krémszínű rózsát. Feldobtam egy teljesen natúr sminket, és útnak indultam.
Felvettem egy papucsot, azonban a partra érve rögtön lehúztam, és a kezembe fogva vittem. Csodálatos este volt. A lemenő Nap utolsó sugarai megcsillantak a lágyan fodrozódó hullámokon, és egy ösvényre emlékeztető narancssárga sávot képeztek a víz felszínén. A partra kifutó habok nyaldosták a lábamat, én pedig nem tudtam megállni, és a ruha alját felfogva, belegázoltam a tengerbe. Élveztem, ahogy a kellemes hűvös víz szinte simogatja a bőrömet. Elmosolyodtam, aztán behunytam a szemeimet, és hallgattam a víz morajlását.
Először azt hittem, hogy álmodom, de aztán rá kellett jönnöm, hogy tényleg hallom egy jól ismert dallam első akkordjait. Kinyitottam a szemem, majd lassan elindultam abba az irányba, ahol a dallam forrását véltem megtalálni. Őszintén szólva nem tudtam, hogy mit is keresek. Meghallottam a dal első két sorát: „Some say love it is a river that drowns the tender reed…” Imádtam, hisz kislányként is rengeteget hallgattam a szüleimtől. Ez nem csak egy dal volt, ez maga volt A dal. Muszáj volt bekapcsolódnom…halkan dúdolni kezdtem: „…I say love it is a flower and you it's only seed…” Úgy gondoltam a helyes irányba tartok, hiszen egyre erősödött a hang. A zene lassan tetőpontjához ért, én pedig sodródtam az árral, és élettel telibben, kinyílva énekeltem: „…When the night has been too lonely and the road has been too long…” Lassan a zárósorok következtek, és én még mindig csak haladtam előre. Nem láttam senkit és semmit, így bátran énekeltem. Hihetetlen volt, de mintha a semmiből tűnt volna elő, úgy állt néhány méterrel előttem Kimi. Azt hiszem meghallhatta a hangomat, ugyanis megfordult, és a tekintetünk azonnal összekapcsolódott. Lassan felé indultam, aztán az utolsó félmondatot („…with the sun's love in the spring becomes the rose”) már úgy énekeltem el, hogy az ajkai szinte az enyéimhez értek.
-Megtaláltál!-mondta halkan, és elmosolyodott.
-A szívem vezetett!-suttogtam.-Emlékeztél a dalra.-néztem a szemébe.
-Persze, hogy emlékeztem. Tudtam milyen sokat jelent számodra!-megsimogatta az arcom, és egy lágy csókot lehet az ajkaimra.-Rose!-szólított meg újra, és egy mély levegőt vett.-Csupán néhány rövid hete annak, hogy együtt vagyunk, én azonban úgy érzem, hogy megtaláltam a másik felemet, azt a nőt, akivel örökre boldog lehetek. Talán elhamarkodottnak ítéled a kérdésem, de tiszta szívemből szeretlek, és ez soha nem fog megváltozni, így mindegy, hogy várok még, vagy sem, a döntés egyedül a te kezedben van…-hirtelen elhallgatott, én pedig csodálkozva néztem rá. Egyszerűen nem tudtam, hogy most mit kellene mondanom. Kivett valamit a zsebéből, majd ismét a szemembe nézett.
-Hozzám jössz feleségül?-tette fel a nagy kérdést, majd felnyitotta a kis dobozkát, amelyben megcsillant a gyönyörű gyűrű. Úgy álltam ott, mint egy szobor, és hitetlenkedve ráztam a fejem, de ez nem tükrözte azt amit a lelkem mélyén éreztem.
-Igen!-szólaltam meg váratlanul. Könnyektől folytott volt az az „igen”, de nem ez számított, hanem, hogy kimondtam. A nyakába borultam, és a tarkóját simogatva elmorzsoltam néhány könnycseppet. Kicsit hátrébb húzódot, de éppen csak annyira, hogy ki tudja venni a fehérarany gyűrűt, ami pici brillkövekkel volt kirakva, és a közepében egy csodaszép gyémánt csillogott. Kinyújtottam a kezem, ő pedig óvatosan ráhúzta az ujjamra az ékszert, majd egy lágy csókot lehelt a kézfejemre.
-Szeretlek!-súgta a fülembe, mikor újra megöleltem.
-Én is téged!-mosolyogtam, és belecsókoltam a nyakába.
Kicsivel később még mindig ott ültünk a parton, és egymást ölelve néztük az eget, amin immár nem a Nap, hanem a Hold és a csillagok ragyogtak. Hűs esti szellő söpört át a partszakaszon, aminek hatására megborzongtam.
-Fázol?-kédezte azonnal Räkka.
-Csak egy kicsit! Nincs semmi baj!-mosolyogtam, és mégközelebb bújtam hozzá.
Lehajtotta a fejét, és szenvedélyesen megcsókolt. A karjaimat a nyaka köré fontam, és az ölébe ültem. Élve a kínálkozó alkalommal, ráfektetett a még mindig langyos homokra, és a nyakamat kezdte finom kis csókokkal kényeztetni.Teljesen kikapcsoltam az agyamat…nem érdekelt semmi, csakis Kimi, és az, hogy csodálatos befejezése legyen ennek a varázslatos napnak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése