19. rész

Kidugtam a fejem a színfalak mögül, és láttam, hogy teltház van. Nagy levegőt vettem, aztán visszamentem az öltözőbe, és jeleztem, hogy indulhat a show. A nézőtéren kialudtak a fények, majd elindult a zene, és a reflektorok a kifutóra irányították a figyelmet, amint megjelent az első modell. Izgatottan figyeltem a bemutatót a színfalak mögül, és bár úgy tűnt, hogy minden rendben halad, én nem tudtam megnyugodni. Szépen sorban mindenki kivonult, és csak Jenni maradt hátra. Tudtam jól, hogy már évekkel ezelőtt abbahagyta a modellkedést, ennek ellenére bevállalta az estét, és ezért roppant hálás voltam neki. Bár először csak kényszerű hazugság volt, de aztán valós dologgá forrta ki magát az ötletem, miszerint tervezek neki egy ruhát. Sokat gondolkodtam a színeken, a szabásvonalon, de végül úgy döntöttem, hogy a klasszikus feketét választom, és inkább a ruha fazonjával variálok kicsit. A végeredmény elég kihívó ruhaköltemény lett, de Jen is örömmel fogadta, és ő bizony viselni is tudta ezt. Ahogy végigvonult a kifutón, hangos taps hallatszott a nézőtérről, végül ő is elfoglalta a helyét, és hatalmas vastaps tört ki. Kidugtam a fejem a vékony fal mögül, és mosolyogva figyeltem a közönséget, és a modelleket. Egyszercsak azt vettem észre, hogy Jen nekem integet, és hív a színpadra. Vettem egy nagy levegőt, aztán a ruhám alját felfogva, felsétáltam a lépcsőn. Hihetetlenül zavarban voltam, tekintve, hogy én magam soha nem voltam egy modell típusó lány, így fogalmam se volt hogyan is tudnék a legtermészetesebb módon végigsétálni ennyi ember előtt. Végül aztán elindultam, de a lányoknál tovább nem mentem. Megálltam közöttük, és óriási mosollyal az arcomon figyeltem az állva tapsoló közönséget. „Tényleg ennyire tetszett nekik a bemutató?”-töprengtem magamban. Elegánsan meghajoltam, aztán ahogy felemelkedtem rámutattam a modellekre is, és nekik is kértem egy tapsot, hiszen nagyon megérdemelték. Ránéztem a bátyámra, és Sebre, mindketten elismerően tapsoltak, na meg pesze legeltették a szemüket…..mondjuk Kimit sem kellett félteni. Bizony ám, nagy meglepetésemre, ő is tiszteletét tette az eseményen…..
Lassan elhalkult a nézőtér, Jenni pedig szót követelt magának. Nem is bántam, hogy ő beszélt, hiszen én túlságosan is meg voltam illetődve ahhoz, hogy értelmes mondatokat alkossak. Megköszönte a megtisztelő figyelmet, és invitált mindenkit egy kis fogadásra, és csevegésre. El kellett ismernem, ügyesen forgatta a kártyákat az üzleti életben (is).

Összeszedtem magam egy kicsit, aztán kimentem a vendégek közé, és kezdődhetett a gondtalan cseverészés. Jól esett, hogy mindenkinek volt hozzám egy-két kedves szava, és olyanok is akadtak, akik ódákat zengtek az általam tervezett ruhákról. Éppen volt néhány magányos másodpercem, és ezt ki is használtam arra, hogy odasasszézzak a srácokhoz.
-Hello, hello!-köszöntem hatalmas vigyorral, és a nyakuk köré fontam a karjaimat.
-Hoppá! Micsoda öröm, hogy a drága tervezőt köreinkben köszönthetjük!-nevetett Seb.
-Remek voltál Hugi!-kacsintott rám Lőri.-A ruháid gyönyörűek!-bólintott elismerően.
-Óhh, köszönöm!-pirultam fülig a megjegyzése hallatán.
-Azt hiszem, hogy nagyon megérdemeljük a bulit ami este fog ránk várni!-csatlakozott Jenni is, és egy pezsgős poharat nyomott a kezembe.
-Hmm? Miről beszélsz?-kérdeztem érdeklődve.
-Megünnepeljük a sikert!-vigyorgott diadalittasan.-Foglaltattam asztalt az egyik zürichi étteremben!-avatott be a tervébe, aztán belekortyolt a pezsgőbe.
-Ez jól hangzik!-bólintottam helyeslően.-A srácok is jöhetnek?-kérdeztem vigyorogva, és rákacsintottam a két fiúra.
-Persze! Ez csak természetes!-vágta rá Jenni, és csillogóan mosolygott rájuk.
-Szívesen mennék veletek, de nekem három óra múlva indul a gépem!-szólalt meg a bátyám.-Nagyon sok munkánk van a következő versenyig, ezért csak a bemutatóra tudtam kimenőt kérni!-mondta szomorúan.
-Sajnálom, hogy nem jöhetsz velünk!-néztem rá csalódottan.-De azért örülök, hogy eljöttél megnézni minket!-derült fel újra az arcom, és megöleltem őt.
-Ez csak természetes!-mosolygott, és megpuszilt.-De mostmár mennem is kell! Köszönök mindent!-bólintott a kis társaság többi tagja felé.
-Mi köszönjük!-bazsalygott Jen, mire én hunyorogva néztem rá.
Beszélgettem velük még néhány percet, aztán úgy döntöttem, hogy meglátogatom az ételektől roskadozó asztalokat , ugyanis egész nap alig ettem valamit, így már eléggé éhes voltam. Egy érdekesen kinéző salátás szendvics-féleséget vettem éppen a számba, mikor éreztem, hogy valaki mögém lépett.
-Mondtam már, hogy elképesztően kívánatos vagy ebben a ruhában?-hallottam meg egy búgó, és vágytól fűtőtt hangot, majd éreztem, hogy a tulajdonosa végighúzza az ujjait a ruhám kivágása által, fedetlenül hagyott bőrömön. A falat a torkomon akadt, és kirázott a hideg.
-Kimi!-határozottan akartam megszólítani, de a hangom vészesen remegett. –Ne csináld ezt!-próbáltam parancsolóan hatni, de nem ment.
-Miért is?-kérdezte még mindig halk, érzéki hangon, és olyan közel hajolt, hogy az ajkai megérintették a fülcimpámat. „Megőrjít! Miért teszi ezt velem?”
-Fejezd be! Ne érj hozzám többet!-végre újra visszatért a hangom. Megpördültem, hogy szembe állhassak vele.
-Tudom, hogy ez csak színjáték, és igazából élvezed, hogy játszadozom veled!-jelent meg egy kaján vigyor az arcán.
-Szerintem ne ülj ilyen magas lovon, mert ha esetleg leesel, akkor nagyot fogsz koppanni, és könnyen betörhet a fejed, meg az a nagy egod is!-vágtam vissza keményen.-És, ha most megbocsátasz……-villantottam felé egy elégedett mosolyt, aztán elsuhantam mellette.
Még szerencse, hogy nem volt semmi törékeny a kezem ügyében, ugyanis darabokra törtem volna, annyi szent. Irtózatosan felidegesített ez a vadbarom, és ezek után képes lettem volna felképelni őt. Nagyot sóhajtva dőltem neki az öltöző falának, és behunytam a szemeimet. Folyamatosan kattogott az agyam, mígnem egy hatalmas felismerés első szikrái nem pattantak a fejemben: „Miért érzem úgy, hogy itt helyben le tudnám teperni azt a hülyét?”