17. rész

„Ez nem lehet igaz! Basszus! Áhh! Bezárta Kimit! Valahogy ki kell hoznom, mielőtt megfullad abban az óriási ruhásszekrényben!”-agyaltam idegesen a dolgon, miközben követtem Jennit a konyhába. Próbáltam kitalálni, hogy miként tudnám elcsórni tőle a gardrób kulcsát, de egyelőre semmi használható ötletem sem akadt.
-Szóval, elmeséled végre, hogy mit tervezel?-érdeklődött , és leült a konyhai asztalhoz.
-Én…..én…..-hebegtem, mint valami hülye.-Szóval arra gondoltam, hogy kicsit körülnézek, hogy…hogy…-nagyokat nyeltem közben-milyen mintájú és fazonú ruhákat kedvelsz, ugyanis szeretnék neked tervezni valamit, amit….amit…-már légszomj közeli állapotban voltam-neked ajánlanék fel!-fejeztem be a mondatot, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Csak szükség esetén tettem ilyet, de ezúttal úgy hazudtam, mint a vízfolyás. Reméltem, hogy be is veszi a rögtönzött kreációmat.
-Hát ez kedves!-szólalt meg egy bájvigyor kíséretében.-De a gardróbom tabu!-közölte utána fapofával, és felemelte a mutatóujját.
-Értem!-nyeltem egy nagyot.-Ne haragudj, hogy bemerészkedtem a felségterületedre!-szabadkoztam meghunyászkodva.
-Nem haragszom meg, ha készítesz reggelit!-küldött felém egy csillogó mosolyt.
-Fél óra, és kész!-bólintottam, majd a konyhapult felé fordultam, és reggeli készítési mozdulatokat imitáltam, de a gondolataim máshol jártak:erősen azon agyaltam, hogy miként szabadítsam ki Kimit, mielőtt még a felesége találna rá. Hirtelen ötlettől vezérelve, kirántottam az egyik Swarowsky kristályos fülbevalómat, és a farmerom zsebének mélyére csúsztattam.
-Jenni!-kezdtem el ijedten kiabálni. Reméltem, hogy bejön a tervem.-Merre vagy?
-Itt vagyok!-szaladt vissza a konyhába.-Mi történt?-kérdezte meglepetten.
-Azt hiszem, hogy kiesett a fülbevalóm a gardróbban……nem hagyhatom, hogy elvesszen, még a nagymamámtól kaptam nagyon-nagyon régen…..-hüppögtem. Meglepetések sorozatát prdukáltam. Nem volt elég, hogy hazudtam, még sírni is majdnem képes voltam.Kezdtem már megijedni magamtól.
-Nyugodj meg! Nincs semmi baj!-tette a kezét a vállamra. –Most az egyszer odaadom a kulcsot, menj fel, és keresd meg!-mosolygott rám.
-Bocsáss meg! Ígérem, hogy nagy ívben fogom kerülni ezek után a helyiséget!-fogadkoztam.
-Jól va, jól van! De menj már!-parancsolt rám szelíden, és az emelet felé biccentett a fejével.
Diadalittasan rohantam fel a lépcsőn, hogy kiszabadítsam ezt a ruhaszobába zárt lököttet. Kinyitottam az ajtót, és szinte láthatatlanul becsusszantam a szobába.
-Héé, én vagyok!-suttogtam alig hallhatóan, azonban Kimi rögtön kidugta a fejét az egyik állvány mögül.
-Na végre! Mi tartott ennyi ideig?-esett nekem hálátlanul a szöszi.
-Tudod, hogy milyen műsort kellett levágnom? Te tehetsz az egészről Minek kellett behúznod ide?-néztem rá morcosan.
-Honnan a jó büdös fenéből tudhattam volna, hogy most akarja ellenőrizgetni a gönceit?-kérdezte élesen. Összehúzott szemekkel néztem rá, és a kezem ökölbe szorult, de igyekeztem csillapítani magam.
-Tűnés!-böktem a fejemmel az ajtó irányába.-Ne merj szólni hozzám többet, különben én zárlak be ide!-tettem hozzá fenyegető hangvételben.
-Nézd meg, hogy nincs-e folyosón!-utasított, én pedig kelletlenül az ajtóhoz léptem, és óvatosan kidugtam a fejem egy éppen elégnek bizonyuló résen.
-Tiszta a levegő, tűnj el!-sziszegtem neki idegesen.
-Kössz, megmentőm!-vigyorgott gúnyosan, miközben a falhoz nyomott, és mélyen a szemeimbe nézett. A tekintete jeges volt, ennek ellenére úgy éreztem, hogy perzsel az a tűz, ami futólag megcsillant a szemeiben. Megborzongtam, ugyanakkor egy jóleső melegség is végigcikázott a testemen. Közelebb hajolt, és éreztem a leheletét az arcomon. Nem bírtam tovább tartani magam, behunytam a szemem, és átadtam magam az előttem álló férfinak. Néhány másodpercig semmi nem történt, aztán éreztem, hogy az ajkai megérintették a szám fölötti kis területet. Egy pillanat volt az egész, és mire kinyitottam a szemeimet, ő már ott sem volt a szobában.
-Te Jó Ég!-sóhajtottam fel, és újra nekidőltem a falnak. Hosszú percekbe tellett, mire újra értelmesen tudtam gondolkodni. Nagynehezen összeszedtem magam, és visszasétáltam a konyhába.
-Nem is tudom hogy köszönjem meg!-kezdtem bele újfent a színjátékba, ahogy megláttam Jennit, aki az asztalnál üldögélt, és valami magazint lapozgatott.
-Megtaláltad a fülbevalód?-kérdezte egy aprós mosollyal az arcán.
-Igen!-sóhajtottam fel színpadiasan.- Az egyik cipődbe esett bele!-füllentettem.
-Hmm, jó helyet talált a kedves ékszer!-kuncogott.
-Bizony!-nevettem fel zavartan.-És most tényleg készítek valami kaját!-mosolyogtam, aztán a konyhapult felé indultam. Éreztem, hogy izzad a tenyerem ettől a sok hazugságtól, amit kénytelen voltam összehordani az elmúlt fél órában, és ehhez most hozzájött még a Kimivel való flörtölgetésem is.
-Arra gondoltam…..-szólalt meg Jenni hosszú percek múlva.-…..mi lenne, ha ideköltöznél Baarba?-vetette fel az ötletet, aminek hallatán kiesett a kanál a kezemből.
-Micsoda?-fordultam meg lassan, és kérdőn néztem rá.
-Figyelj! Sokkal praktikusabb lenne, ha itt laknál! Ha együtt fogunk dolgozni-márpedig igen-akkor muszáj lesz közel lennünk egymáshoz, ugyanis az nem állapot, hogy hol nálad, hol nálam vagyunk!
-Hát….végülis igazad van!-böktem ki egy kicsit elgondolkodva.
-Már ki is néztem neked egy lakást. Éppen kiadó, és szerintem tökéletes lenne számodra! Tágas, világos, rengeteg szabad hely van benne...-áradozott a helyről.
-Ez igazán jól hangzik…..de még meg kell gondolnom!-sóhajtottam hangosan.
-Miért kell mindig mindent átgondolnod?-csattant föl Jenni.
-Sajnálom! Én nem szeretem feladni a biztosat, egy bizonytalanért!-közöltem teljes lelki nyugalommal, és belenéztem abba a barna szempárba.
Jen nem szólt semmit, de láttam rajta, hogy nem tetszett neki a megjegyzésem…..