13. rész

Néhány napot még otthon töltöttem, és alaposan kipihentem magam, de mivel a szabi sem tart örökké, hamarosan újra munkába álltam. Egy borongós augusztusi hétfő reggel volt, amikor felszálltam a Berlinbe tartó gépre. Már nem viselt meg az út, hiszen jó néhányszor megjártam a Budapest-Berlin távolságot.
A reptérről kikeveredve, fogtam magamnak egy taxit, és a német főváros utcáin „száguldozva” cirka fél óra alatt odaértünk a szállodához, ahol mindig helyet foglaltam magamnak. Mondhatni már visszajáró vendégként tekintettek rám, és a személyzet zöme ismert engem. Kifizettem a fuvart, majd a recepcióhoz sétáltam, és elkértem a szobakulcsokat. Nem voltam kimerült az utazástól, így egy gyors zuhanyzás, és átöltözés után, máris indultam cégünk főhadiszállására, hogy megkaphassam következő feladatomat.
Mosolyogva léptem be az ajtón, és minden kollégámnak vidáman köszöntem. Jó hangulatban voltam, hála a rengeteg sikeres rendezvénynek, amit lebonyolítottam az elmúlt hónapokban.
Magabiztosan lépkedve haladtam főnőkasszonyom irodája felé, majd odaérve megálltam, rendeztem a vonalaimat, és bekopogtam.-Szabad!-hallatszódott ki a határozottan csengő hang.
-Szép jó napot Nathalie!-köszöntem széles mosollyal, azonban ahogy megláttam a savanyú ábrázatát, elkomorodtam.
-Szia Georgina!-bólintott lassan és kimérten. Nem értettem, hogy mi van vele, hiszen mindig kedvesen mosolygott, és szívélyesen üdvözölt.
-Nos, megkapom azt a franciaországi esküvőt, amit megígértél?-kérdeztem ismét hatalmas vigyorral, miközben lehuppantam az egyik székbe.
-Nem! Te itt semmiféle munkát nem kapsz többet!-nézett a szemembe.
-Tessék? Miket beszélsz?-ráztam hüledezve a fejem.
-Azonnali hatállyal felmondok neked!-közölte velem szemrebbenés nélkül. Felemelkedtem a székről, de aztán vissza is estem. Nem bírtam elhinni azt, amit az imént hallottam.
-Nathalie! Mit tettem? Mit rontottam el? Magyarázd el!-néztem rá könyörgő tekintettel, és a szemeimbe könnyek szöktek.
-Azt hiszem nem kell magyarázkodnom Georgina! Kérlek hagyd el az irodámat!-mondta kemény, rideg hangon.
-Nathalie! Legalább egy szót, kérlek!-sírtam el magam.-Ennyire rossz munkát végeztem, hogy még egy rendes indokot sem érdemlek? Akkor legalább szidj le, hordj el mindennek, de ezt ne tedd velem!-szinte hisztérikusan kezdtem viselkedni, de ez most nem érdekelt.
-Nem ismétlem el mégegyszer, hagyd el az irodámat!-sziszegte dühösen, és az ajtó felé mutatott. Megtörten, fájdalmasan néztem rá, de kihúztam magam, hogy tudja, nem küld a padlóra azért, mert kirúgott.
-Viszlát Nathalie Schwarz!-bólintottam, és kisétáltam az irodájából.
Hiába próbáltam bemesélni magamnak, hogy nem visel meg, nagyon is magamba zuhantam. Kirohantam az óriási épületből, és az utamba eső, első szabad padra leültem, majd hangosan zokogni kezdtem. Elvesztettem a munkámat, és nem tudtam, hogy miért. Nathalie még annyiba sem vett, hogy legalább normális okot mondjon.
-Egy rohadt szót nem érdemelek?-kiáltottam idegesen. A járókelők furcsán néztek rám, de senki nem szólított meg…..szerencsére. Imádtam a munkámat, és elképzelni sem tudtam, hogy búcsút kell mondanom neki, azt meg pláne nem, hogy ilyen körülmények között.
Rendíthetetlenül folytak a könnyeim, és nem is akartam gátat szabni nekik. Szükségem volt rá, hogy kisírjam magamból a bánatomat. Váratlanul csörögni kezdett a mobilom. Nem akartam beszélni, nem volt erőm hozzá, de végül mégiscsak előhalásztam a táskámból a készüléket, ugyanis idegesített, hogy folyamatosan pittyegett.
-Tárnoki!-szóltam bele gépiesen, érzelemmentes hangon.
-Seb vagyok! Mi történt drágám?-kérdezte ijedten. Túl jól ismert már, tudta, hogy mikor vagyok jó passzban, és mikor érzem úgy, hogy a sírás a legjobb gyógymód.
-Munkanélküli lettem!-válaszoltam csendesen, és újra zokogni kezdtem.
-Micsoda?-kiáltott a telefonba. –Mit csináltál?
-Nem tudom Seb!-mondtam szaggatottan, ugyanis a sírás fojtogatott közben.-Nathalie nem adott magyarázatot! Egy rohadt szót sem!-csattantam fel újból.
-Kicsikém! Annyira sajnálom!-mondta szomorúan.
-Álmaim munkája volt! Imádtam, és úgy éreztem, hogy lehetek valaki a szakmában! Mindenki meg volt elégedve velem…..-elcsuklott a hangom.
-Mihez kezdesz most Ginus?-kérdezte halkan.
-Nem tudom! Tényleg nem tudom!-válaszoltam elkeseredetten.
-Bármi történjék is, rám számíthatsz! Melletted állok mindenben!-bíztatott.
-Köszönöm Sebastian!-hüppögtem. –Most inkább lerakom, mert nem akarom, hogy a sírásomat kelljen hallgatnod!
-Jól van! Ne keseredj el nagyon! Ki fogunk találni valamit! Csörögj, ha szükséged van rám!
-Rendben! Szia!-búcsúztam.
-Vigyázz magadra kedvesem! Szia!-köszönt el tőlem, majd letette a telefont.
Nagyot sóhajtottam, és az égre emeltem a tekintetem.
-Istenem! Mihez kezdjek most?-újabb könnycseppek gurultak végig az arcomon.-Mihez kezdjek?-ismételtem meg a kérdést elhaló hangon…..