Néhány nap alatt sikerült mindent elpakolni, és a dolgaim elfoglalták tisztes helyüket a hatalmas házban, amit onnantól kezdve az otthonomnak nevezhettem. No persze, a vállfák száma kevésnek bizonyult, és a cipőim is egymás hegyén-hátán hevertek, de az én egyetlen szerelmem ígéretet tett, hogy kapok egy külön gardróbot, és abba aztán úgy pakolok, ahogy csak akarok. Hát remélem is, hogy úgy lesz. Egyébként egy polcra is leadtam a rendelést, ugyanis a könyveimet, és a kottáimat nem tudtam hol tárolni, a fiúk meg mérgelődtek csak, hogy állandóan átesnek rajtuk. Így jár aki nem néz az orra elé.
Bár a költözködés gond nélkül zajlott, nem nyugodhattunk meg, hiszen a hétfő vészesen közeledett, és ahogy napról napra közelebb kerültünk a tárgyalás időpontjához, úgy növekedett bennünk a feszültség. Ideges voltam én is, de most nem magamat kellett előtérbe helyeznem, hanem Kimit kellett támogatnom, félre téve mindenféle önsajnálatot.
A csütörtök délutánunk szinte teljes egészében arra ment el, hogy Kimster ügyvédjével írtuk az érvelésekkel teletűzdelt hivatalos anyagot, amit a bíróságra szántunk. Ahogy előrébb és előrébb haladtunk a fogalmazásban, szépen lassan előjöttek a tanulmányaim során bemagolt paragrafusok, bekezdések, jogi fogalmak, és minden, amire egy ügyvédnek szüksége lehet. Fél 5-re végeztünk, majd utána még beszélgettünk vele egy kicsit, aztán „még dolga van” indokkal útnak indult, mi pedig csendesen üldögéltünk tovább a konyhában.
-Mi a baj?-kérdeztem meg halkan, és megérintettem az asztalon pihenő karját.
-Tudom, hogy erősnek kell lennem, és kitartanom, de akkoris félek!-nézett rám kétségbeesetten.
-Szívem! Nem lesz semmi baj! Hidd el, hogy mi együtt túllendülünk ezen az akadályon! Nem fogjuk hagyni, hogy elvegye tőlünk Matit!-bíztattam, de be kellett vallanom, hogy én is rettegtem azért a végső döntéstől, ami bármelyik félnek kedvezhetett.
-Egyszerűen tökéletes lett ez a szöveg, már aggódok is, hogy túl tökéletes!-húzta el a száját.
-Kimi! Ne idegesíts fel!-néztem rá mérgesen, és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.
-Jó-jó!-mentegetőzött, és elnevette magát zavarában.
-Nem szeretem, hogy ilyen negatívan állsz hozzá a dolgokhoz! Ez nem te vagy!-jelentettem ki keményen, és belenéztem a hűvösséget árasztó zöldeskék szemeibe.
-De ilyen helyzetben még soha nem voltam! Fogalmam sincs arról, hogy mit tegyek!-ágált.
-Először is próbáld meg visszaszerezni azt az elszántságodat, ami az egész eddigi életedet, és a karrieredet végigkísérte. Aztán ha ez megvan, akkor ne vágj ilyen bárgyú képet, hanem vedd szépen vissza az „Iceman” maszkodat, és csillogjanak a szemeid a büszkeségtől és győzni akarástól!-utasítottam határozottan, mégis szelíd hangon.
Elkerekedett szemekkel nézett rám. Azt hiszem, nem gondolta , hogy ilyen karakán is tudok lenni.
-Mondhatok én ellent neked?-pillantott rám kérdő tekintettel.
-Nem!-vágtam rá azonnal, majd a fancsali arckifejezésén elnevettem magam. Odahúzott az ölébe, és az arcát a hajamba temette.
-Héé, mi van?-simogattam meg a hátát.
-Semmi!-rázta meg a fejét mosolyogva, aztán forrón megcsókolt. Csengettek.
-Maradj, majd én nyitom!-bazsalyogtam, és az arán végighúzva a kezem, felálltam, és az ajtóhoz sétáltam. Mikor kinyitottam, szinte tátva maradt a szám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése