27. rész

-Kimi!-szólítottam meg halkan.
-Soha, soha az életben nem engedem el a fiamat!-mondta határozottan, és ökölbe szorultak a kezeit.
-Amikor azt mondtad, hogy mi……akkor...azt hogy értetted?-kérdeztem szaggatottan.
-Egyszerűen Rose…Te és én!-nézett rám jelentőségteljesen.
Egy pillanat alatt könnyek szöktek a szemembe, ahogy rájöttem, hogy mi volt az ami eddig hiányzott az életemből, és aminek megszerzésére most újra lehetőségem adódott.
-Héé! Mi a baj? Megbántottalak valamivel?-aggodalmaskodott, látva az arcomon végigfolyó könnyeket, amik most nem a fájdalmat mutatták.
-Nem, épp ellenkezőleg!-ráztam a fejem.-Amióta megismertelek titeket, újra visszarázódott az életem a normális kerékvágásba. Ismét tudtam örülni minden kis apróságnak is, és nem foglalkoztam a múlttal, igyekeztem teljesen elfelejteni, és csak a veletek eltöltött időre koncentrálni. Először nem mertem beismerni magamnak se, de mostmár muszáj. Te és Mati újra megtanítottatok engem szeretni!-mosolyogtam rá boldogan, miközben a lepergő könnyeket itatgattam fel.
-Köszönöm, hogy lehetőséget adtál nekünk arra,, hogy segítsünk újra boldognak lenned!-mondta meghatottan, és közben a kezeit óvatosan az arcomra helyezte.
Szólni akartam még, de már nem ment. Teljesen ledermedtem, ahogy hozzámért, és csak hagytam, hogy tegye amit a szíve diktál.
A hüvelykujjaival letörölte a sírás nyomait, és újra rámmosolygott. Behunytam a szemem, aztán megéreztem az arcomon a meleg lehelletét, amitől még a szívverésem is felgyorsult. Nagyon lassan közeledett csak felém, de biztos voltam benne, hogy már nincs messze az a pillanat, amire már vártam egy ideje, mégha ezt csak mélyen, legbelül tudtam, akkor is. Egész testemben remegni kezdtem, amikor a puha ajkai lágyan megérintették az enyéimet. Varázslatos pillanat volt ez, olyan, amilyet még soha nem éltem át. Amint sikerült visszatalálnom magamhoz, boldogan csókoltam vissza, miközben szorosan öleltem őt, hisz muszáj volt éreznem a közelségét.
Néhány gyorsan elillanó, pillanatnak tűnő perc után, levegőért kapkodva váltunk szét, és boldogan mosolyogtunk egymásra.
-Jahjj Rosalie!-sóhajtott Kimi, és magához ölelt, én pedig örömmel simultam a karjaiba. Így álldogáltunk ott egy rövid ideig, aztán váratlanul hátrébb lépett, és a szemembe nézett.-Szeretlek!-mosolyodott el, és ez a szó, no meg persze az, ahogy feldolgoztam ezt, újfent sírásra késztetett.
-Én is téged! Mérhetetlenül szeretlek!-simítottam végig az arcán.-És azt a kis lurkót is!-nevettem, a könnyeim törölgetése közepette. Mint a mesékben, végszóra előbújt valahonnan Mati is és odajött hozzánk.
-Valami baj van?-kérdezte ijedten a kisírt szemeimet látva.
-Nem, semmi!-ráztam meg a fejem, és letérdeltem mellé.-Csak…nagyon-nagyon szeretlek téged!-szorítottam őt magamhoz, és ismételten zokogásban törtem ki.
-Én is téged Rose!-súgta a fülembe, majd még percekig ücsörögtünk úgy, egymást ölelve a nappali kellős közepén.