Szombaton tényleg nem sikerült eljutnom a srácokhoz, ugyanis délután 2-ig aludtam, utána pedig nagyon sürgős iskolai elintéznivalóm akadt, ami elrabolta az egész hátralévő napomat, így esély sem volt rá, hogy odaérek hozzájuk.
Vasárnap reggel azonban időben felkeltem, és gondoltam, mielőtt átmennék összedobok némi kis meglepetést. A nagynak sok jó indulattal mondható konyhámba siettem, és nekifogtam a goffri készítésnek. Háromnegyed nyolckor már egy tányér frissen elkészült édesség gőzölgött előttem, amit gondosan összecsomagoltam, majd még összepakoltam néhány dolgot, és végül gyorsan összekészülődtem. Szerencsére elértem a negyed 9-es buszt, úgyhogy még reménykedhettem benne, hogy reggelinek jó lesz a sütemény.
Néhány percig ott állodgálltam az ajtó előtt, és azon vaciláltam, hogy be merjek-e csengetni. Végül aztán „lesz ami lesz” alapon megtettem a lépést, és megnyomtam a gombocskát. Nemsokára nyílt is az ajtó, és egy lekváros szájú Kimivel találtam szembe magam.
-Jó reggelt!-köszöntem, és próbáltam visszatartani a kitörni a készülő nevetésemet, de ez felettéb nehéz feladatnak bizonyult.
-Jó Reggelt Rose! Ilyen korán?-kérdezte meglepetten.
-Hoztam nektek valamit! Mati fennt van már?-érdeklődtem kíváncsian.
-Igen! Éppen reggelizünk! Na, de gyere beljebb!-invitált be a házba.
-Remélem még nem ettétek tele magatokat!-mosolyogtam.-Szia Mati!-köszöntöttem a kis lurkót is, akit a begipszelt keze hátráltatott az evésben.
-Szia Rose!-mosolygott boldogan, és ahogy lehajoltam mellé, egy puszit nyomott az arcomra.
-Hoztam neked valamit!-kacsintottam rá, és előhalásztam a tányért, amelyre „felsorakoztattam” az édességet.-Szereted a goffrit?-kérdeztem kíváncsian.
-Imádom!-lelkendezett.
-Hoóóóhh! És én nem kapok?-szólt közbe viccesen a Bajnok.
-Hát, ha a fiad hagy…..-tártam szét a kezeimet.
-Ne őrjíts meg, hogy annyit megeszik!-nyíltak tágra a gyönyörű kék szemei.
-Apu!-nézett rá morcosan Mati, mire mindketten elnevettük magunkat.
-Te reggeliztél már?
-Még nem!-ráztam meg a fejem.
-Akkor velünk eszel?-nézett rám a lelkem kérlelő szemekkel.
-Legalább megkóstolom, hogy mit alkottam!-vigyorodtam el, majd leültem az asztalhoz.
-Nagyon finom!-szólalt meg a kis szöszi, miután betolt egy szép darabot.
-Tényleg ! Bár nem újdonság! A vacsora is jó volt!-dicsért meg Kimi is.
-Te! Mégis mi ütött beléd? Magasztalod a főztömet?-néztem rá színlelt meglepettséggel.
-Kössz Rose! Ne ásd még alább a becsületem!-grimaszolt, én pedig hangosan felnevettem.
-Megyek, megmosom a kezem!-állt fel a kis sérült az asztaltól.
-Segítsek?-ajánlotta az apja.
-Nem kell!-rázta a buksiját.-Megoldom egyedül is!
-Jól van, de kiálts, ha segítség kell!
-Úgy tűnik, hogy sokkal jobban van!-mosolyogtam.
-Igen, csak a versenyekről való beszélgetéstől tartok. Nem tudom, hogy ezentúl hogyan fog hozzáállni.-töprengett.
-Ne aggódj! Meg tudjátok beszélni!-bíztattam, és, hogy nyomatékosítsam is, óvatosan a kezére helyztem az enyémet. Pár másodperc múlva, a megszólaló csengő hangja rántott vissza minket a valóságba. Hirtelen elkaptam onnan a kezem, Kimi pedig felállt az asztaltól, és elindult a bejárati ajtó felé. Rövid időn belül hangokat hallottam, amik egyre erősödtek, ebből gondoltam, hogy máris elindultak a nappali felé. Éppen felemeltem a fejem, és megpillantottam egy Kiminél alig pár centivel magasabb, vékony, barna hajú nőt, aki ismerős volt, bár biztos voltam benne, hogy még sohasem találkoztunk ezelőtt.
-Kedves vagy, hogy még csak be sem hívsz, pedig azért van némi közünk egymáshoz!-mondta jelentőségteljesen a „Repülő Finn”-nek.
-Jenni Dahlmann! Mégis mit akarsz te itt?-emelte fel a hangját a Jégember, és kérdőn nézett volt feleségére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése