24. rész

Elgondolkodva üldögéltem a kihalt folyosón, amikor meghallottam Kimit, aki Mati kórterme felől tartott vissza, és bőszen magyarázott valakinek a telefonba.
-Semmi szükség rá! Úgyis alszik, és egyébként is minek?...Hidd el, nincs olyan komoly baj!...Eltört a karja, és enyhe agyrázkódása van!.....Én vagyok az apja, és vigyázok rá, nem kell még egy egész gárdának idejönnie!...Rendben, átadom! Jó Éjt! Sziasztok! És ne aggódjatok!-tette még hozzá gyorsan, majd kinyomta a mobilt.
-A szüleid?-kérdeztem rá a sejtésemre.
-Igen! Csak arra nem vagyok képes rájönni, hogy honnan tudják!-rázta a fejét mérgesen.-Tökéletesen megértem, hogy aggódnak, de szerintem nem lesz jobb a helyzet, ha most iderohan mindenki. Meg aztán ismerem anyámat, most felhívja Ramit, szóval 5 perc múlva megint csörögni fog a telefon.
-Nyugi!-csitítottam-Érthető, hogy aggódnak, hiszen az unokájuk, Ramiéknak meg a keresztfiuk.
-Persze, tudom én!-vonta meg a vállát.-Jólesik, hogy ennyire aggódnak, csak hagyják, hogy önállóan, gondos apuka módjára vigyázzak a fiamra!-mondta és a hangjában egyaránt csengett némi felháborodás és megindulás is.
-Tisztában vannak vele, hogy remekül neveled a gyereked, és óvod őt még a széltől is. Ez a szerinted túlzott fontoskodás véleményem szerint inkább arra utal, hogy nem szeretnék, ha mindent egyedül kellene csinálnod, és segíteni szeretnének neked!-próbáltam rádöbbenteni őt arra, hogy vajon miért buzgolkodik annyira a család körülöttük.
-Nem értem, hogy csinálod!-nézett rám elcsigázottan.
-Micsodát?-kérdeztem vissza.
-Azt, hogy mindig tudod, hogy mi az amivel le tudsz nyugtatni!-ismerte be, mire én elmosolyodtam, és ezzel egyidejűleg el is pirultam kicsit. –Ittmaradok Matival!-váltott hirtelen témát.-De nem akarom, hogy egyedül buszozz a város másik végéig.
-Nem fogok!-vágtam rá hirtelen. –Veletek maradok!-mondtam gondolkodás nélkül.-Bár, lehet, hogy jobb, ha elmegyek, hisz úgysem akarod, hogy más is itt legyen!-folytattam, miután kicsit töprengtem, és eszembe jutottak Kimi néhány perccel ezelőtti mondatai.
-Ne!-szólt közbe hirtelen.-Örülnék, ha velünk maradnál!-dadogta egy zavarban, majd félszegen elmosolyodott.
Beszélgettünk még egy kicsit, de aztán újra feltűnt a színen az orvos, aki műtötte Matit, és behívta Icemant a szobájába, én pedig úgy döntöttem, hogy benézek a kis beteghez.
A kórház parkjára néző kórterembe belépve, azonnal megláttam, hogy már nem alszik, így bátrabban léptem oda hozzá, és leültem az ágya melletti gyékényfotelbe.
-Szia!-mosolyogtam rá
-Szia Rose!-köszönt lassan kimondott, halk szavakkal. Ahogy elnéztem, tudtam, egyelőre még azzal küzd, hogy ébren tudjon maradni, bár erre semmi szükség nem volt, hiszen a szervezete követelte az alvást.
-Hogy érzed magad?-érdeklődtem az állapota felől.
-Nagyon álmos vagyok!-suttogta, és már ragadtak le a szemei-Sajnálom, hogy nem……
-Csss!-hallgattattam el. Nem akartam, hogy mégjobban kimerüljön.-Aludj csak nyugodtan!-simogattam meg az arcát, majd egy gyengéd puszit leheltem a homlokára, és kisétáltam a szobából.
Kicsit később Kimivel lementünk a büfébe, és egy-egy kávé fölött még hosszasan beszélgettünk, mielőtt újra Mati szobája felé vettük volna az irányt.
-Melyiket választod?-hozakodott elő ismét egy kis viccelődés a Bajnokból, miközben rámutatott a két szövött gyékényfotelre.
-Szerintem teljesen mindegy!-vontam vállat unottan, majd a mélyen alvó kisfiúra pillantottam.-Szegénykém! Annyira ledermedtem, ahogy végignéztem a balesetet!-vallottam be őszintén.
-Szörnyű volt!-borzongott meg a Jégember.
-De mostmár minden rendben lesz!-bújt elő ismét a pozitív gondolkodású énem.
-Igen, remélem!-bólintott elgondolkodva, mialatt szemeit az édesen szuszogó fián pihentette.
-Próbáljunk meg aludni!-biztattam őt is, és igyekeztem valami viszonylag komfortosnak mondható pozíciót felvenni az irtózatosan kényelmetlen székben.
-Jó Éjt!-köszönt, ő azonban még mindig egynes háttal ült mellettem.
Hiába próbáltam ki mindenhogyan helyezkedni, sehogy nem sikerült elaludnom, végül aztán valószínűleg megtaláltam a számomra tökéletes megoldást, így az éjszaka hátralevő része már alvással telt. Reggel felébredve, éreztem, hogy valami puha dolgon pihen a fejem, és ahogy jobban körülnéztem, rájöttem, hogy ez Kimi válla. Azt hiszem úgy sikerült elszenderednem, hogy szegényt párnának használtam, de ő is kihasználta a helyzetet, ugyanis a buksiját az enyémre hajtotta. Mocorogni kezdtem picit, hogy az elgémberedett tagjaimat lazítsam, így azonban sajnos sikerült őt felébresztenem. Hirtelen felült, majd zavartan rámnézett, miközben én a hajamat igazgattam.
-Jó reggelt!-köszönt a torkát köszörülve.
-Neked is!-mosolyogtam rá.
Ettől többet egyikőnk se tudott kinyögni, úgyhogy alternatívaként maradt a kínos csend. Mázlinkra éppen ekkor ébredt fel Mati is, szóval nem kellett azzal foglalkoznunk, hogy mit is mondjunk egymásnak.
-Jó Reggelt Kölyök!-simogatta meg a kisfia kobakját, miközben leguggolt az ágya mellé.
-Sziasztok!-köszönt nekünk, és láttuk rajta, hogy már sokkal jobban van.-Mikor mehetek haza?-kérdezte meg hirtelen, mire mindegyőnk elnevette magát a kissrác élénkségén.
Mivel úgy tűnt, hogy minden rendben, egy könnyített gipsszel, no meg néhány jó tanáccsal hazaengedte őt az orvos. Megvártuk még a zárójelentést, majd nyugodt léptekkel kisétáltunk a kórházból. Még mielőtt hazamentek volna, a lakásomtól nem messze lévő áruház parkolójába kanyarodtunk, és kitettek engem ott.
-Valamikor meglátogatlak majd téged!-mosolyogtam Matira, aki még kicsit bágyadtan ült a hátsó ülésen.-Nem ígérem, hogy ma, de a hétvégén még biztosan elnézek felétek!-biztosítottam róla.
-Köszönjük, hogy ott maradtál!-hálálkodott Kimi.
-Ugyan!-legyintettem.-Vigyázzatok magatokra! Téged pedig vár az ágy, szóval uzsgyi!-néztem rá a picit sápadt kissrácra.
-Jól van!-bólintott. Megsimogattam az arcát, majd kiszálltam az autóból.-Sziasztok!-integettem.
-Szia Rose!-köszöntek egyszerre, aztán elindultak a saját kis otthonukba, én pedig lassú, vontatott léptekkel a szomszédos utca felé indultam, elhatározva, hogy hazaérve lezuhanyzok, és kialszom magam ez után a fárasztó, és szörnyű élményekkel telezsúfolt nap után.