22. rész

A csütörtök éjszakám szörnyű volt, csak hánytam-vetettem magam, és jó, ha egy órát sikerült aludnom. Valami iszonyatosan nyomasztott, és olyan rossz előérzetem volt, de nem tudtam megmondani, hogy miért. Fájt a fejem, rossz volt a közérzetem, de biztos voltam benne, hogy ez nem betegség, hanem valami teljesen más. Aggasztott a dolog, de akármennyire is törtem a fejem, nem bírtam rájönni, hogy miért.
Egész délelőtt ilyen passzív, nyomott hangulatban voltam, és hiába agyaltam továbbra is, úgy éreztem, hogy nem fogom megtudni a választ…..egy darabig legalábbis biztosan nem.
12:55 volt már, én pedig még mindig a ritmust javítgattam az egyik tanítványommal, holott megbeszéltük a srácokkal, hogy egykor felvesznek a suli előtt. Végül cirka 10 perces csúszással sikerült csak a parkolóba érnem, és már indultam is Kimiék kocsija felé.
-Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy most jöttem!-szabadkoztam, miközben beültem az autóba, és bekötöttem magam.
-Szia Rose! Semmi gond! Mi is késve indultunk!-köszönt Kimi, és ahogy elnéztem, ő is elég borongós hangulatban volt.
-Hello Mati!-mosolyogtam rá a hátsó ülésen helyet foglaló kis versenyzőnek.
Piros lámpák tömkelege, útlezárások, dugó…csak néhány abból a sok hátráltató tényezőből, amik miatt még fél 2-kor is az autóban ültünk, és mondhatni messze jártunk a pályától.
-A fenébe!-csapott idegesen a kormányra a Bajnok, mikor ismét pirosat kaptunk. Kissé furcsa volt ez a reakció, pont tőle, akinek a már-már végtelenségig húzódó higgadtság lett a védjegye.
-Nyugi! Oda fogunk érni!-próbáltam csitítani őt, még mielőtt akkorát rávágott volna a kormányra, hogy szembe találta volna magát a légzsákkal.
-Úgy legyen!-dörmögte a „bajsza” alatt.
Szinte az utolsó pillanatban estünk be, úgyhogy Matinak nagyon sietnie kellett az átöltözéssel, mert már csak alig néhány perc volt a rajtig. Amíg Kimi a segítségére indult, én átsétáltam a lelátóval szemben lévő platánfák árnyékába, és amíg nem kezdődött a verseny, leültem a fűbe.
-Nem vagyok nyugodt!-mondta, miközben felém tartott.-Ritkán teszek ilyen kijelentést, de tartok valamitől!-ismerte be hektikusan.
Megint felerősödött bennem az a nyomasztó érzés, ami nem hagyott nyugodni már éjszaka óta, azonban nem akartam vele ingerelni, így inkább nem szóltam semmit.
-Izgul és meg van zavarodva!-szólalt meg rezzenéstelen arccal, miután elkezdődött a futam, és a fia a múltkori alkalommal ellentétben, most elég hátul volt.
Nem reagáltam a mondatra, csak figyeltem,hogy mit tud kezdeni Mati a nem éppen kellemes helyzettel.
Egyszercsak hatalmas csattanást hallottunk, majd csak annyit láttunk, hogy a kissrác gokartja ide-oda cikázik a pályán, és irányíthatatlanná vált. Ijedten pattantam fel az eddigi ülő pozíciómból, és éreztem ahogy a szívverésem is felgyorsult a kép láttán. Néhány ellenfele gond nélkül elhajtott mellette, azonban mikor egy nagyobb konvoj érkezett a közelébe, nem tudtak elférni egymás mellett a pályán, ezért néhányan meglökték, mire forogni kezdett a jármű, és végül egy nagyobb gumifalnak ütközve állt meg.
-Te Jó Ég!-kiáltottam fel, és a szám elé kaptam a kezem, majd ahogy tényleg tudatosult bennem, hogy mi történt, Kimi után futottam, aki közben már majdnem a baleset helyszínénél járt. Nem foglalkozott a körülötte nagy tempóval száguldozó gokartokkal, csak a fiát akarta épségben tudni. Közben piros zászlóval leintették a versenyt, és mindenki feszülten várta, hogy mi lesz.
-Mati! Hééé, jól vagy?-veregette meg óvatosan a kisfiú arcát, miután gyorsan lekapta róla a bukósisakot.
-Fáj a karom, és szédülök!-suttogta halkan.
-Beviszünk a kórházba, és nem lesz semmi baj! Tarts ki!-ölelte óvatosan magához a kisgyereket, aki még a szemeit is csak nagy nehézségek árán tudta nyitva tartani.
Ott álltam tehetetlenül, nézve ezt a szörnyű jelenetet és ekkor jöttem rá; „Istenem! Ezért volt olyan rossz előérzetem! A lelkem mélyén tudtam, hogy baj lesz! És Kimi is, érezte, láttam rajta!”Próbáltam feldolgozni az előbb történteket, de nem volt már időm tovább agyalni, ugyanis a feldúlt állapotban lévő apa hirtelen megragadta a karom, és kicsit arrébb húzott.