Hétfő reggel végre újra munkába álltam. Be kellett vallanom, hiányoztak már nekem a tanítványaim, akik a szabadságom miatt kénytelenek voltak kihagyni egy-két zongoraórát.
A tanáriba besétálva, rögtön nekem szegezték a kérdést: nincs-e kedvem helyettesíteni egy óra erejéig az elsősök tanárnénijét. Szívesen belementem, ugyanis nagyon megkedveltem a kis lurkókat, amikor bennt voltam náluk egész nap. Ránéztem a falra kifüggesztett hatalmas órarendre és láttam, hogy ének az első órájuk, ami nekem pont kapóra jött.
Eszembe jutott a néhány nappal ezelőtti reggel, amikor Mati énekkönyvét a szekrény mögül halászta elő az apja, ezen pedig megint jót mosolyogtam.Meghallottam a jelzőcsengetést, és a táskámat magamhoz véve, elindultam a kicsik tanterme felé.
-Sziasztok!-köszöntem mosolyogva, és behúztam magam után az ajtót.
-Csókolom!-köszöntöttek kórusban, miközben felálltak a helyeikről.
-Mi már találkoztunk gyerekek, úgyhogy nem kell újra bemutatkoznunk, de, ha elfelejtettétek, akkor és Rosalie vagyok!-világosítottam fel őket újfent a nevemről. –Mivel amúgyis énekróátok van, én pedig zenetanár vagyok, ezért úgy döntöttem, hogy most nem játszunk, hanem inkább folytatjuk a tanárnénitek által elkezdett mukát!-mosolyogtam rájuk.-Először is hadd halljam valakitől az alap szolmizációs hangokat!-kértem őket, de senki sem volt túlzottan jelentkezős kedvében.Nem tudtam eldönteni, hogy ez csupán azért van, mert meg vannak szeppenve, vagy gőzük sincs róla, hogy miről hablatyolok.-Anneli!-szólítottam fel a világos szőke hajú kis tündérkét, akiről feltételeztem, hogy érti amit elmondtam.
-Dó, ré, mi…-kezdte el sorolni, aztán hirtelen megtorpant.
-Ügyes vagy, tudod folytatni?-érdeklődtem, látva a segélykérő tekintetét.
-Nem!-rázta a fejét.
-Jól van! Akkor mondjuk te ott a hátsó padban?-mutattam rá egy barna hajú kissrácra, aki eddig még nem igazán volt az általam tartott óra részese. A lelkem csak nézett rám bambán, valószínűleg akkor jutott el az agyacskájáig, hogy énekórán ül éppen, és egy nőszemély magyaráz neki valami zenei zagyvaságot.
-Mati!-szólítottam fel hirtelen kedvenc kis versenyzőmet, aki jó gyerek módjára lehajtott fejjel ült, és buzgón rajzolgatott valamit.
-Öööö….-gondolkodott el egy picit.-Fá, szó, lá, ti, dó.-folytatta tovább tökéletes sorrendben a tanítványom által elkezdett sort.
„Nocsak! Bele is néz néha abba a pormacskás könybe?”-mosolyodtam el.
-Szuper! Ez úgy tűnik, hogy megy! Akkor lássuk a ritmusokat!-kezdtem bele újból szegények kinzatásába, de hát a tantervnek része volt, ha szerették, ha nem.
Keményebb diónak bizonyult ez, mint a hangok elsorolása, de végül sikerült megértetnem velük, hogy melyiket hogy hívják, és mennyit ér. Még mielőtt tényleg hozzáfogtunk volna az énekléshez, gyorsan tapsoltam nekik egy ritmust.
-Tegye fel a kezét, aki biztos abban, hogy neki jó lett!-mosolyogtam. Hát…nem volt túl sok bátor jelentkező, de nem keseredtem el, továbbra is lelkesen igyekeztem velük megértetni a lényeget.
-Fiúk? Kezdjétek!-léptem oda az első padban ülő srácokhoz.
-Tá-titi!-szólalt meg halkan az egyikőjük.
-Úgy bizony! Egy alma, és két fél!-„fordítottam” le a többieknek. Hát igen! Elég bugyuta módszer volt, de ha más nem működött…-Tovább hogy volt?-kérdeztem kedvesen, és leguggoltam melléjük.
-Szün-titi!-folytatta a szemüveges, szőke hajú kifiú.
-Tehát, almahiány és két fél!-tolmácsoltam ismét. „Hogy lehet ilyen badarságot kitalálni Rose?” –Na és az utolsó?-kértem a megoldást a mögöttük ülő kislánytól.
-Tá-tá!-szólalt meg félénken.
-Szóval két egész alma!-fejeztem be a „segítő nyelv” alkalmazását. –Fel a kezeket! Kinek lett jó?-kérdeztem meg, és meglepetésemre, nagyon sokan magasba emelték a mancsukat.-Remek! Nagyon okosak vagytok!-dicsértem meg őket. –Tudjátok mit?-csaptam össze a tenyereimet. –Énekeljetek nekem valami szépet, én meg közben körbe járok, és megnézem a megoldásaitokat, és akinek jó, az kap egy csillagot!-mondtam el nekik az ötletemet, mire mint a kis angyalok, úgy kezdtek el egyszerre dalolni.
Ha csillagot nem is, de mosolygós fejecskét mindenki kapott a füzetébe, amit örömmel fogadtak a kis apróságok.
-Nagyon okos és ügyes volt mindenki, úgyhogy minden elismerésem az osztályé, és ezt megfogom mondani a tanárnéniteknek is!-mondtam nekik, miután kicsengettek, de még bennt voltak a teremben.-További szép napot nektek! Sziasztok!-köszöntem el tőlük.
-Csókolom!-visszhangotzák megint egyszerre, aztán ahogy elkezdtek kiszállingózni a teremből, leültem az asztalhoz, és nekifogtam a napló kitöltésének.
-Rose!-hallottam meg hirtelen Mati hangját.
-Igen?-emeltem fel a fejem és rámosolyogtam.
-Pénteken versenyem lesz, nincs kedved eljönni?-kérdezte kíváncsian.
-De igen, nagyon szívesen! A múltkori után meg pláne!-kacsintottam rá.-De hány órakor lesz?
-Ööö, azt hiszem kettőkor!-bökte ki némi gondolkodás után.
-Hűha! Akkor én még dolgozom!-húztam el a szám.-De majd megpróbálok elkéredzkedni előbb, hogy el tudjak menni.-vágtam rá gyorsan, nehogy kedvét szegjem szegénykémnek.
-Az jó lenne! Köszi!-mosolygott.
-Minden tőlem telhetőt megteszek!-biztosítottam róla.
-Rendben! Szia!-köszönt, és kisétált a termükből.
-Szia!-intettem neki, majd befejeztem még gyorsan a napló megírását.
Gondolkodóba estem, hogy milyen módon tudnám megoldani, hogy ott legyek Mati versenyén, de ne maradjanak el óráim se. Kicsit nehézkes feladatnak tűnt, de hittem benne, hogy megtalálom a tökéletes megoldást. Beszéltem Kimivel, és, elmondta, hogy a fia nem megy pénteken iskolába, de nem gond, mert arra kanyarodnak , és felvesznek engem ott, a pálya felé menet. Mivel ilyen gyorsan intézkedni tudtam, ezért nem is volt kérdéses, hogy megoldódik a helyzet, ami engem nagyon boldoggá tett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése