20. rész

Szedtem egy adag kaját Matinak, és magamnak is, majd leültem a székre, és a kezembe fogtam a kést meg a villát.
-Na és velem mi lesz?-méltatlankodott a Jégember.
-Nagyfiú vagy már! Tudsz magadnak szedni!-mosolyogtam kedvesen, és a kezeimet az állam alatt összefonva, néztem, hogy miként boldogul.
-Ez kitolás!-durcáskodott, de amikor látta, hogy tényleg nem fogom kiszolgálni, nekifogott, hogy saját maga szedjen az ételből.
-Rose! Ehetek?-nézett rám könyörgő szemekkel Mati.
-Persze! Jó étvágyat!-mosolyogtam, és ismét az apja felé fordítottam a figyelmemet.
-Te…-mutatott rá a fiára.
-Mielőtt még belekezdenél a hegyibeszédedbe, én engedtem meg neki!-előztem meg, pedig aztán, ha valamiben jobb volt nálam, az a gyorsaság, az volt az ő asztala.
-Ja, rendben!-vonta meg a vállát.
Úgy éreztem, hogy kicsit talán túllőttem a célon, és eléggé kiosztottam őt, mégha játéknak is indult ez az egész, így aztán, hogy kiengeszteljem, rögtön a segítségére siettem.
-Add oda!-vette ki a kezéből a kanalat és kedvesen rámosolyogtam.
-Köszönöm!-nézett a szemembe, és egyből láttam, hogy nem haragszik rám.
-Jó étvágyat srácok!-szólaltam meg, még mielőtt hozzáfogtam volna a magam adagjának, de ahogy Mati tányérját elnéztem, inkább a „Kérsz még?” mondat jobban illett volna oda.
-Felmehetek a szobámba?-kérdezte hirtelen a kisfiú, miközben szépen lerakta az evőeszközeit.
-Igen,de mi lesz a……mindegy!- legyintett az apja, és hagyta elmenni.
-Nagyon finom volt a vacsora! Köszönöm!-nézett rám, mielőtt még otthagyott minket.
-Örülök, hogy ízlett! Egészségedre!-mosolyogtam.
Némileg feszült csend állt be közöttünk Kimivel, és talán mindegyőnk azon gondolkodott, hogy milyen módon is kellene ezt megtörni.
-Sajnálom, hogy…-Tényleg nagyon…-szólaltunk meg teljesen egyszerre, majd elnevettük magunkat.
-Mondd csak!-udvariaskodott.
-Nem-nem, mondd!-dobtam vissza a labdát.
-Csak annyit szerettem volna mondani, hogy tényleg nem ettem még ilyen jó gyrost!-dicsérte meg a főztömet.
-Köszönöm!-bólintottam.-Ha az embernek görög édesanyja van, akkor nagy az esély rá, hogy jól el tud készíteni egy muszakát, vagy éppenséggel egy gyrost!-tettem hozzá, és eszembe jutott az a régi kép, amikor anyut figyeltem, hogy milyen gyakorlottan mozog a konyhában.
-Görögországban éltetek?-kérdezte, miközben hátradőlt a széken.
-Nem! London egyik kertvárosában laktunk, illetve a szüleim most is ott töltik mindennapjaikat!-javítottam ki magam.-Görögországba nagyon ritkán látogattunk el, inkább csak ünnepekkor, ennek ellenére mégis azt tekintem a „második hazámnak”. 17 éves korom óta nem voltam ott, pedig visszahúz oda a szívem.-sóhajtottam, mikor újra előhozakodtak az emlékek, amelyeket jó mélyen elraktároztam a gondolataimban.
-Talán újra adódik majd alkalmad arra, hogy eljuss oda!-jegyezte meg halkan.
-Igen, lehetséges!-válaszoltam átszellemülten. Olyannyira elgondolkodtam, hogy azt se vettem észre, Kimi bevitte a tányérokat, és a maradék vacsorát a konyhába.
-Ez minek?-kérdeztem, majd felmutattam egy villát, ami időközben odakerült elém.
-Sütizünk!-vigyorgott, miközben visszaszökdelt a konyhába, amin nekem nevetnem kellett.
-Azt hittem egy autóversenyző nem ehet ilyeneket, pláne nem este!-kiabáltam utána.
-Tökéletesen jók az információid, csakhogy én nem vagyok aktív autóversenyző!-magyarázta ki magát ügyesen.-Na mit eszünk?-tette fel az egy millió dolláros, vagy inkább a desszertemért menő találóskérdést.
-Hááát…-gondolkodtam el egy picit.-Gyümölcstortát?
-Nem!
-Akkor-akkor tiramisut?-találgattam tovább.
-A-a!-rázta a fejét.
-Tudom már!-kiáltottam teljesen beleélve magam.-Gesztenyepüré!
-Hát nagyon nem!-tört ki a nevetés Kimiből, majd letette a tányért az asztalra.
-Mignon!-csillantak fel a szemeim, az egyik kedvenc sütim láttán.-És van violinkulcsos!-ujjongtam, amikor megláttam az egyik rózsaszín mázas süti tetején, a csokiból rajzolt zenei motívumot.
-Tudtam, hogy ezt választod!-nevetett megint, majd ő is kivett…talán egy citromosat.
Már megettem a sajátom felét, mikor elkezdtem nézegetni, hogy milyen jól néz ki Kimi „választottja”, így gondoltam bepróbálkozok.
-Megkóstolhatom?-néztem rá boci szemekkel.
-Persze!-mosolygott, és elém tolta a tányérját, hogy tudjak enni belőle.-Én meg a tiédet!-vigyorgott, majd elvette a sütimet. Végül aztán én az övét ettem meg, ő meg az enyémet, de ezt egyikőnk se bánta.
-Mennem kellene!-szólaltam meg, miután ránéztem az órára.
-Hazaviszlek!-jelentette ki.
-Azt megköszönném!-mosolyogtam rá.
-Viszel a kajából?-kérdezte, miközben elkezdte összeszedni a tányérokat.
-Úgysem maradt túl sok, azt egyétek meg holnap! Nem kell főznöd-vigyorodtam el-és étterembe se kell mennetek.-Mati velünk jön?-váltottam hirtelen témát.
-Szerintem nem! Ilyenkor túl „elfoglalt”!-legyintett.
-Aha!-bólintottam nem túl meggyőződötten.-Akkor elköszönök tőle!-indultam az emelet irányába.
Egy bő fél óra múlva már a társasház előtt ácsorogtunk a Bajnokkal, és még váltottunk néhány szót.
-Köszönünk mindent! Isteni volt a vacsora!
-Örülök, hogy örömet szerezhettem vele! És köszi a sütidet! Finom volt!-vigyorogtam.
-Nincs mit!-nevetett.
-Aludjatok jól! Jó éjszakát!-búcsúztam el. Pár pillanatig csak álldogállt előttem, mindenféle reakció nélkül, majd közelebb hajolt hozzám, és óvatosan megpuszilta az arcomat.
-Jó Éjt Rose!-suttogta, mire én a kábulattól csak egy mosollyal viszonoztam a gesztusát, és kissé tántorogva, elindultam a második emeleti lakásom felé.