19. rész

Kipakoltam az alapanyagokat, előkészítettem a receptet, majd elkezdtem felkutatni a konyhát normális edények után.
-Ezek vajon hány palacsintasütőt koptattak el eddig?-kérdeztem magamtól, amikor felfedeztem az említett tárgyból hármat az egyik szekrényben.
-8-nál járunk!-hallottam a választ az ajtó irányából.
-Mi van? Nem bírod elhagyni a konyhát? Vagy félsz, hogy olyat főzök amiről te álmodni se mersz?-kérdeztem egy sunyi mosollyal, miközben odasétáltam hozzá, és alig néhány centivel előtte álltam meg.
-Ne legyél magadban olyan biztos!-vágott vissza.
-Miért ne?-húztam fel a szemöldököm.-Mi nagyhírű szakácstudományod fénypontja? Palacsinta?-vigyorogtam.
-Azt se olyan egyszerű csinálni!-horkant fel.
-Valóban nem!-adtam neki igazat…látszólag.-Tényleg nagyon nehéz szétválasztás nélkül beleütni a tojásokat a tálba.-böktem oda. Kezdtem egyre jobban élvezni ezt a kis piszkálódást, amibe szépen lassan, észrevétlenül belemerültünk.
-Attól még, hogy szép vagy, nem biztos, hogy főzni is tudsz!-jelentette ki magabiztosan, majd ahogy tudatosult benne, hogy mi hagyta el a száját, fülig pirult. Erre a megjegyzésére inkább nem reagáltam, mert attól tartottam, hogy ebből már egyikőnk se jönne ki jól, úgyhogy egy diszkrét mosollyal nyugtáztam magamban a dolgot, ami egyébként nagyon jól esett.
-A tojásrántotta azért megy?-kezdtem rá újra a csipkelődésre, remélve, hogy partner lesz ebben, és sikerül őt kirángatnom a saját maga által megcsinált picikét kínos helyzetből.
-Abban profi vagyok!-„fellengzősködött”.
-Ennek örülök, ugyanis, ha nem tűnsz el 5 másodpercen belül, akkor azt fogtok enni ma este!-vigyorogtam sunyin.
-Zsarolsz?-lépett hozzám mégközelebb, és mélyen a szemeimbe nézett, amitől kicsit zavarba jöttem.
-Tűnés Bajnok!-szólaltam meg markánsan, mire ő végig mért a tekintetével, majd elhagyta a konyhát, én pedig megkönnyebülten fújtam ki a levegőt, majd elnevettem magam az előbbi közjátékon.
Próbáltam visszaterelgetni az elkalandozott figyelmemet a főzés felé, mert tudtam, ha nem figyelek oda, akkor könnyen odaéghet a vacsora, ami azért elég blamás lett volna.
Miután bepácoltam a húst, neki akartam állni a tésztagyúrásnak, csupán az volt a bibi az egészben, hogy nem találtam sehol gyúródeszkát, és sodrófát, így a „találd fel magad” akció keretében úgy döntöttem, hogy a konyhapult tökéletes hely arra, hogy elkészítsem a piát.
-Bejöhetek Rosalie néni?-kukucskált be a kis szőkeség a konyhába.
-Persze! Gyere csak!-mosolyogtam rá, miközben igyekeztem elhessegetni a magam körül keletkezett lisztfelhőt. -Mati!-szólítottam meg, miközben ő valahol a hűtő mélyen kutakodott és sikerült elég jól eltűnnie benne.
-Tessék!-egyenesedett fel.
-Mi lenne, ha egyszerűen csak Rosalie-nak hívnál, vagy Rose-nak!-ajánlottam fel neki a tegeződést.
-De biztos nem baj?-kérdezett vissza meglepetten.
-Örülnék neki, ha nem magáznál! Nem vagyok én még olyan öreg!-kuncogtam.
-Rendben!-bólogatott.-Köszönöm!
-Kb. egy óra és kész a vacsora!-szóltam utána, mikor elindult kifelé.
Tényleg készen lettem a beígért időre, még akkor is, ha a felfröccsenő olaj, vagy a könnyezére kényszerítő hagyma meg akartak gátolni ebben.
Megterítettem az asztalt a főzés közben talált fehér-kék étkészlettel, majd az elkészült ételeket is szépen kitálaltam. Nagy meglepetésemre felfedeztem néhány fehér tulipánt az egyik polcon, és, hogy ne legyen olyan sivár az asztal, odaraktam a közepére.
-Fiúk! Kész a vacsora!-kiáltottam a nappaliban üldögelő apának és fiának.
-Hurrá!-lelkendezett Mati, és már indult is az étkező felé.
-Nem égett oda?-kezdte megint a szivatást Kimi.
-Belenyomom a fejed a serpenyőbe és megtapasztalhatod!-mosolyogtam bájosan.
-Megpróbálok kulturáltan étkezni inkább!-reagálta le a dolgot, majd követve a fiát ő is az étkezőbe sétált, én pedig a fejemet rázva, az arcomon hatalmas mosollyal mentem utánuk.