15. rész

Azt hiszem „csöppet” meglepődött, ami nem csak az arcán mutatkozott meg, hanem a tetteit is, ugyanis a teásbögre megbillent a kezében, a tartalmának egy része pedig a világos padlóra folyott.
-Én….szóval, tudod…..-kezdett el rákvörös fejjel hebegni-habogni.-Nem akartam, hogy megfázz!-nyögött ki végre egy értelmes, összefüggő mondatot.
-Tehát?-folytattam.
-Hát…ezért, én…..izé…
-Átöltöztettél?-segítettem ki.
-De, én semmit…..-kezdett el mentegetőzni.
-Nem is feltételeztem rólad!-nyugtattam meg. Már sajnáltam szegényt, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam. Nem szólt semmit, csak zavartan elmosolyodott, és kioldalzott a szobából.
Nem kellett sokáig egyedül maradnom, hiszen pár perc múlva vissza is tért, a már beígért vacsorával.
-Te mit fogsz enni?-aggodalmaskodtam.
-Ne aggódj, feltalálom magam!-vigyorgott.-Remélem ízleni fog!
-Köszönöm! Az ételt is, és azt is, hogy számíthatok rád.-mosolyodtam el bágyadtan.
-Örülök, hogy megosztottad velem, és bízom benne, hogy ez után könnyebb lesz neked. Egy biztos, ránk mindenben számíthatsz!-biztosított róla ismételten.
Nem tudtam eddig elképzelni, hogy valaki ennyire önzetlen, és jószívű legyen, azonban e tekintetben teljesen megváltozott a felfogásom, azzal, hogy megismertem a srácokat.
Soha nem találkoztam eddig olyan remek emberekkel, mint amilyen Mati és Kimi voltak.
Jól esett a törődésük, és reméltem, hogy egyszer meghálálhatom nekik valamivel, a felém irányuló kedvességüket.
-Kérhetnék tőled mégegy óriási szívességet?-kérdeztem, miközben letettem a kezemben lévő villát.
-Mondd csak!
-Haza tudnál vinni engem?
-Persze!-mosolygott. Holnap reggel!-tette még hozzá gyorsan.-Ne is ellenkezz! Tudom, hogy az lenne a következő mondatod, hogy „De nem szeretnél a terhemre lenni!”, én viszont biztosítalak róla, hogy nem engem nem zavarsz.
-Jahjj Kimi!-ráztam meg a fejem, és néhány hét óta ez volt az első alkalom, hogy megint elnevettem magam.
-Megyek, lefekszem! Pihend ki magad, reggel találkozunk!-mosolygott.
-Köszönöm! Jó éjszakát!-búcsúztam el tőle, majd ahogy elhagyta a szobát, bevackoltam magam a párnák, és a takaró közé, és gyorsan álomba merültem.
A szervezetem hozzászokott a korán keléshez, így csütörtök reggel se tudtam tovább aludni, és már fél 7-kor felébredtem. Néhány percig csak nyugodtan feküdtem ott, és alaposan végigpásztáztam a tekintetemmel a kicsinek nem igazán mondható helyiséget, majd úgy döntöttem, hogy keresek egy mosdót. Éppen kiléptem az ajtón, mikor meghallottam egy búgó hangot, azt hiszem talán a földszintről. Ha jók voltak az ismereteim háztartási gép témában, akkor ez porszívó-hang volt, én pedig kíváncsi lettem, hogy mi az apropója annak, hogy elindították. Leérve a lépcsőn, egy hatalmas térben találtam magam, de nem vesztem el, mert „követtem” a fülemet, és hamarosan rátaláltam arra amit kerestem. Aranyos kis jelenet bontakozott ki előttem, ami mosolygásra késztetett engem. Kimi éppen egy porszívót húzkodott az étkező és a konyha között, és a szanaszét hullott, megdarált kávét próbálta nyomtalanul eltűntetni a kövezetről. Azt már meg sem említem, hogy néhányszor majdnem hasra vágódott a készülékben, vagy az éppen feszülő kábelben, és közben elég hangosan mérgelődött…talán jobb is, hogy finnül.Abban a pillanatban, ahogy másra is tudott figyelni, megpillantott engem, ahogy a konyhaajtóval szemben lévő falnak támaszkodtam, és néztem, hogy mit össze ügyködik.
-Jó Reggelt Rose! Máris felkeltél?-köszönt egy kicsit zavarban, miközben kikapcsolta a porszívót.
-Jó Reggelt!-mosolyogtam.-Nem tudtam már tovább aludni!-vontam meg a vállam.
-Iszol egy kávét?
-Miért? Van?-kérdeztem vissza, és egy elég undokra sikeredett mosoly ült ki az arcomra.
-Nem vicces!-grimaszolt.-És képzeld el, hogy van!-vágta karba durcásan a kezeit.
-Akkor kérek, köszönöm! Bár előtte talán átöltöznék!-mondtam, miközben a nem egészen rámszabott göncökre mutattam.
-Beviszem a ruháidat a szobába!
-Rendben!-bólintottam, és elindultam az emelet irányába.
Bár először nem akartam belemenni, de aztán hála a jó beszélőkéjének, mégiscsak meggyőzött, hogy reggelizünk, mielőtt hazavinne.
Talán túl könnyen rámondtam az „Áment” a dologra, de sikerült arra is rábeszélnie, hogy vegyek ki néhány szabit, és ne menjek dolgozni, inkább pihenjem ki magam.
A „Hogyan mondjunk mindenre igent?” c. műsorrá fajuló reggeli után összeszedtem a cuccaimat, és visszaindultam a nappaliba, a lépcsőnél azonban szembetaláltam magam a szőke férfival, aki ugyan nagyon hasonlított Kimire, mégsem ő volt.
-Rami!-mondtam ki meglepetten az idősebbik Räikkönen-testvér nevét, majd nyeltem egyet, amikor rájöttem, hogy mi fog következni.