Amikor ismét magamhoz tértem, egy ismeretlen helyen találtam magam. Fel akartam ülni, hogy jobban körbe nézhessek, de még nem voltam hozzá elég erős, így visszahanyatlottam az ágyba. Beletörődve a helyzetembe, újra behunytam a szemeimet, és próbáltam visszaaludni. Az elképzelésem nem jött össze, hiszen éppen ekkor hallottam meg a nyíló ajtó nyikorgását, aminek hallatán felpattantak a szemeim is.
-Kimi!-szólaltam meg halkan, mikor megláttam a szobába belépő férfit, aki egy bögrét tartott a kezében.
-Hogy vagy?-kérdezte, miközben odahúzott egy széket az ágy mellé, és leült rá.
-Gyengének érzem magam!-ismertem be.-Ne haragudj, hogy kiabáltam Veled! És azért se haragudjatok, hogy nem jelentkeztem.
-Kerestelek többször is, de azt mondták, hogy mindig korán hazamész, és nem beszélsz senkinek semmit arról, hogy mi van veled. Mati is szomorú volt, hogy nem értél rá egy kicsit társalogni vele.
-Nagyon sajnálom!-sütöttem le a szemeimet.
-Ugye jó a megérzésem, hogy van valami ennek a hatalmas pálfordulásnak a hátterében!-nézett rám gyanakvóan.
-Valóban, jól sejted!-bólintottam komolyan.
-Mi történt a kezeddel?-kérdezett rá a csuklómon „díszelgő” lila foltokra. Nyeltem egyet, és próbáltam kitalálni valami „áltörténetet”, de rájöttem, hogy úgyis átlátna rajtam.
-Hosszú történet!-vontam vállat.
-Időnk mint a tenger!-tárta szét a kezeit.
-De Mati……-aggodalmaskodtam.
-Ne aggódj! Ő Ramiéknál alszik ma! Szóval figyelmesen hallgatlak!
-Hát jó!-sóhajtottam egy nagyot, mert már előre tudtam, hogy ezt nehéz lesz elmondanom, majd felültem az ágyban, és a hátamat nekitámasztottam a támlának.-Azt már ez elején le kell szögeznem; te vagy az első, akinek elmondom ezt a történetet, és ezzel megismered az életem egy fontos szakaszát!
-Köszönöm, hogy kitüntetsz a bizalmaddal!-nézett rám hálás tekintettel.
-Ez az egész kb. 3 és fél évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor még egyetemre jártam. A téli vizsgaidőszak volt éppen, és egy szabadnapunkon, a legjobb barátnőm és én tartottunk egy „csajos napot”, amit egy forró kakaóval koronáztunk meg a kedvenc cukrászdánkban. Elmélyülten beszélgettük, mikor odajött hozzánk az egyik pincér, és odaadott nekem egy papírt, azzal, hogy „Az úr küldi, aki a bárpultnál üldögél!”. Annyi állt a levélben, hogy csatlakozzak hozzá, és engedjem meg, hogy meghívjon egy kávéra. Sophie bíztatott, hogy menjek oda, nem veszthetek semmit, így aztán beadtam a derekam. Az elég hosszúra sikeredett kávézgatásunkat aztán randik sorozata követett, én pedig halálosan beleszerettem Danielbe.
-Még nem egészen világos számomra a dolog!-rázta a fejét Kimi.
-A lényeg csak most jön!-mondtam halkan.
-Ne haragudj! Folytasd csak!
-Egy este vacsorázni vitt egy remek helyre, ahol elmondta, hogy munkát kapott, itt Finnországban, és arra kért, hogy jöjjek vele. Rengeteget agyaltam a dolgon, de olyannyira bele voltam habarodva, hogy nem tudtam ép ésszel gondolkodni, ebből következően azt mondtam, veletartok. A barátaimnak már amúgyis búcsút mondhattam, ugyanis ők berágtak rám, amiért egyáltalán nem törődtem velük. A legnagyobb csapást mégiscsak az jelentette, mikor a szüleimtől is el kellett vállnom. Azt mondták, hogy tegyem, amit jónak látok, de hozzájuk ne menjek vissza, ha csalódás ér. Otthagytam csapot-papot, nem foglalkoztam senkivel és semmivel, csak követtem Danielt. Fogalmam se volt, hogy mit keresek én itt egyáltalán, de úszkáltam a mámoros boldogságban, hogy „álmaim férfijával” lehetek.
-Szóval így kerültél ide!-világosodott meg számára az első fontos dolog.
-Igen!-mondtam komoran.
-Elmondod, hogy aztán mi történt?-érdeklődött talán kissé kíváncsian.
-Néhány hétig nagy boldogságban éldegéltünk kettecskén a gyönyörű, parkra néző lakásunkban. Vacsorázni jártunk, moziba, főztünk egymásnak, és még sorolhatnám, de a lényeg, hogy az a rózsaszín köd nagyon elhatalmasodott fölöttem. Megszakítva kicsit az idillt, mindketten elutaztunk; ő Ázsiába, valami üzleti ügyben, én pedig haza, Görögországba, hogy elintézzek még néhány félbemaradt „ügyet”. Ugyanarra a napra terveztük a hazaérkezésünket, és úgy volt, hogy én csak éjszaka jövök, de időben sikerült mindennek utána járnom, úgyhogy előbbi géppel repültem vissza. Szinte szárnyaltam a boldogságtól, és vidáman fogtam neki a főzésnek, hogy mire Dani hazaér, már elé tudja tenni a kész ételeket.
Estére bőven megvolt minden, megterítettem átöltöztem, és vártam, hogy hazaérjen. Nemsokára nyílott az ajtó, de ahelyett, hogy a meglepett barátommal találtam volna szembe magam, egy hevesen csókolózó párocska esett be a nappaliba.
Teljesen magam alatt voltam, és természetesen jött a kiabálás, és a sírás, aztán meg a hideg zuhany, mikor utasított, hogy fél órán belül hagyjam el a lakást.
Mit tehettem volna? Összedobáltam a cuccaimat, és elindultam, igaz azt se tudtam, hogy merre menjek. Kilátástalan volt az egész helyzet.
-Rose!-szólalt meg halkan a Bajnok, és teljesen elérzékenyülve nézett rám.
-Ottvoltam egymagam, és azt se tudtam hova, vagy kihez forduljak segítségért.-folytattam tovább.-Így is elég elkeseredett helyzetben voltam, emelett még a sejtésem is bebizonyosódott, és kiderült, hogy terhes vagyok. Annak az embernek a magzata nevelkedett bennem, aki teljesen tönkevágta az életem. Még azt se tudtam eldönteni, hogy szeressem-e, vagy inkább gyűlöljem.
-Neked van egy gyereked?-kérdezte meg hirtelen, és tágra nyílt szemekkel nézett rám.
-Nincsen!-ráztam a fejem szomorúan.-Kiderült, hogy méhen kívüli terhesség, és így nem lehet világra hozni a gyereket, ezért műtétre volt szükség,
Egyedül, magányosan a semmi közepén. Család, barátok, és a gyerekem nélkül.-fejeztem be, és abban a másodpercben elsírtam magam. Újra előhozakodtak a fájó emlékek, és ezek előcsalogatták a könnyeimet is.
-Istenem! Annyira sajnálom Rose!-nézett rám fájó tekintettel, miközben bátorítóan megszorította a kezem.
Semmit nem tudtam szólni, csak kelletlenül hagytam, hogy magához öleljen, én pedig úgy kapaszkodtam a nyakába, mint valami reményvesztett fuldokló, egy számára bedobott mentőövbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése