Előző éjszaka álomba sírtam magam, azonban rémálmok gyötörtek, és akárhányszor megpróbáltam elaludni, mindannyiszor sírva riadtam fel. Tudtam, hogy úgyse menne az alvás, ezért már hajnalban felkeltem, és a fürdőszobába mentem. Megnyitottam a melegvizes csapot, és teleengedtem a kádat forró vízzel, amibe levendula illatú tusfürdőt is cspeegtettem, remélve, hogy az majd kicsit megnyugtat és ellazít. Ott feküdtem egy kád habos vízben, és azon gondolkodtam, hogy Daniel megint porig alázta a becsületem, és amit az óriási csalódás után nagy nehézségek árán elkezdtem ismét felépíteni, most szétrombolta. Újra elvesztettem a hitemet, és nem láttam rá esélyt, hogy valaha is boldog legyek. Az elmúlt fél hónap újra színt vitt az életembe, ismét sokat nevettem, jól éreztem magam, de ez megint elveszett.
Teltek-múltak a hetek, és semmit nem javult a helyzet. Bejártam az iskolába, kedvetlenül tanítottam a diákoknak, és a munkaidőm lejártával hazamentem, otthon pedig csak sírtam. Semmit nem csináltam, tulajdonképpen még enni se volt kedvem, ami meg is látsott rajtam, mert alaposan lefogytam közel 3 hét alatt. Emelett folyamatosan beteg voltam, nem egszer lettem rosszul a suliban is, de nem engedhettem meg maganak, hogy betegszabit vegyek ki, mert akkor nem tudtam volna fizetni a lakásom egyre növekvő részleteit.
Egy borongós szerda délután előbb hazaküldtek, mert megint csúnyán meg voltam fázva, és egész nap csak köhögtem és trüsszögtem, amit igazából nem néztek túl jó szemmel.
A lakásomba érve, a szemem rögtön megakadt a naptáron, ami az ajtóval szemben lévő falon csüngött. „Anneli”-olvastam le a kislány nevét, ami eszembe juttatta az aznapra betervezett különórát. „ Hát ez remek! Pedig azt hittem pihenhetek!”-sóhajtottam gondterhelten, miközben megmasszíroztam a tarkómat.
Gyorsan átöltöztem, magahoz vettem a szükséges dolgokat, és elindultam a buszmegálló felé. Őszintén szólva nem nagyon akartam affelé az utca felé keveredni, ugyanis nagyon szégyelltem magam amiatt, hogy Kimi és Mati kerestek, és szeretek volna beszélni velem, én azonban egy nagyon gyenge kifogással leráztam őket.
Igaz a fekete Mercedes ott állt a ház előtt, de mozgást nem igazán láttam az udvaron, így kicsit megnyugodtam, hogy elkerülhetem a találkozást.
Odaléptem a szomszédjaik ajtója elé, majd becsöngettem, és vártam, hogy Atto jöjjön ajtót nyitni. Ott álltam már vagy 5 perce, többször is csengettem, és még kopogtam is, de semmi válasz nem jött. Közben a terület felett megjelenő felhő is megnyitotta a csatornáit, és szakadni kezdett az eső. Eszembe se jutott, hogy esernyőt vegyek magamhoz, így aztán pikk-paskk eláztam. Elegem volt már a várakozásból, így arra az álláspontra jutottam, hogy inkább haza megyek. Éppen indultam, amikor nyílott az ajtó.
-Jó napot Atto!-köszöntem „kissé” mérgesen az inasnak.
-Ms. Stevenson, üdvözlöm! Miben segíthetek?
-Annelihez jöttem, mert megbeszéltük, hogy ma tartunk egy plusz órát!-magyaráztam némileg meglepetten.
-Kisasszony, Ön lehet, hogy félreértette az időpontot, ugyanis Mr. Hankonenék elutaztak Hawaiira nyaralni.-közölte velem az infórmációt.
-De……én-kezdtem hozzá a magyarázkodáshoz, aztán rájöttem, hogy felesleges.-Köszönöm!-bólintottam.-Viszlát Atto!-köszöntem el.
-Minden jót!-búcsúzott, majd visszacsukta a bejárati ajtót.
Abban a szent pilanatban telt meg csurig az a pohár. Elegem volt mindenből, és mindenkiből, azt kívántam, hogy hagyjanak engem békén…….örökre.
Lassú léptekkel, halk, szinte még csak csuklás-szerű zokogással indultam el a buszmegálló felé, miközben az időjárás továbbra sem volt kegyes, és úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Nemcsak az esés intenzitása növekedett meg, hanem a szemeimet elhagyó könnyek záporozása is. Nem érdekelt semmi, nem figyeltem sehova, csak haladtam egyenesen előre, egészen addig, amíg meg nem botlottam egy hupliban. Hagytam, hogy vigyen a lendületem, így egyenesen a beton felé tartottam, azonban mielőtt még ott kötöttem volna ki, valaki óvatosan, mégis határozottan megfogta a karjaimat, és megtartott engem.
-Rosalie!-hallottam meg a nevemet, amire lassan felemeltem a fejem, és egy ismerős kék szempárral kapcsolódott össze a tekintetem.
-Köszönöm!-bólintottam, és újra felegyenesdtem.
-Mi történt veled?-nézett rám aggódva.
-Nem fontos!-mondtam, és elfordítottam a fejem.
-Nézz rám Rose! Mi van Veled?-kérdezősködött tovább, én azonban nem akartam ezt a vallatást.
-Le fogom késni a buszt!-mondtam hidegen, és mellette elsétálva újra útnak eredtem.
-Várj!-fogta meg a csuklóm.
-Engedj el kérlek!-néztem a szemébe.
-Mondd el mi történt!
-Kimi! Mennem kell! Hagyj békén!-emeltem fel a hangom, ezzel egyidejűleg éreztem, hogy elhagy az erőm, és a kerítést kellett megmarkolnom, hogy nehogy elessek.
-Jól vagy?-kérdezte ijedten.
-Minden rendben!-mondtam halkan, a következő pillanatban azonban minden elsötétült előttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése