11. rész

Hiábavaló volt a könyörgésem, nem segített semmin. A rémálomnak hitt kép nem foszlott szét, és szembe kellett néznem a csupasz valósággal, vagyis inkább azzal az aljas gazemberrel, aki tönkrevágta az életem.
-Mit keresel te itt?-kérdeztem meg, de igazából fel sem fogtam, hogy ezek a szavak elhagyták a számat.
-Én is éppen ezt akartam kérdezni! Azt hittem már régen összedobáltad a cuccaidat, aztán felültél a repülőre, ami hazavisz szépen, és ott könyörögsz anyucinak, meg apucinak, hogy fogadjanak vissza!-vigyorgott gúnyosan.
-Daniel! Mit akarsz még tőlem? Nem készítettél ki így is eléggé?-néztem rá üveges tekintettel.
-Kikészíteni? Nem én voltam olyan naiv liba, hogy bevettem az „örökre együtt” dumát!-grimaszolt.
-Te hitegettél engem, csak nehogy letagadd!-emeltem fel a hangom.
-Héé Rosie! Nem kell fellengzősködni!-csitított.- Egyébként jobban nézel ki, mint gondoltam.-mért végig a szemeivel.
-Ha nem jutott el a tudatodig, mégegyszer megkérdezem: mit akarsz tőlem?
-Ne légy már ilyen buta! Mégis mit akarnék? –nevetett gúnyosan.
-Hagyj engem békén, örökre! Megfosztottál az álmaimtól, a családomtól, és mindentől, ami fontos volt számomra. Mi kell még?-kiabáltam vele ott az utca kellős közepén.
-Ugyanmár! Álmaid? Jobb is, hogy otthagytad az egyetemet! Úgyse tudtad volna befejezni, csak áltattad magad!-mondta lenézően.
-Képes lettem volna rá, ha te nem tűnsz fel a színen! Átkozom a napot, mikor megismertelek! Teljes szívemből gyűlöllek téged!-néztem rá elkeseredett haraggal.
-Csak nyugodtan! Lepörög rólam!-vágott elégedett képet.-Sok hozzád hasonló csitrivel volt dolgom, de, hogy te voltál a leghiszékenyebb, és legbutább is, az is biztos.
-Fejezd be!-kiabáltam rá dühtől izzó tekintettel.
-Na mi van? Fáj az igazság Cicuka?-undokoskodott tovább.
-Daniel! Mindörökre tűnj el az életemből! Engedd már, hogy szabadon éljek, és újra boldog legyek!
-Hát tessék! Bár nem tudom egy ilyen kis libával ki lehet boldog!-folytatta tovább a büszkeségem földbe döngölését.-Tudod, egy valamit azért el kell ismernem.-lépett közelebb hozzám. Még a hideg is kirázott ahogy közeledett felém, így én riadtam hátráltam.-Bár, csak élősködtél rajtam, egyes dolgok mégiscsak jók voltak Veled!-vigyorgott sunyin, majd elkapta a karom, és magához húzott.
-Eressz el!-kiáltottam kétségbeesetten, ő azonban csak jót nevetett rajtam, és az elkeseredett kapálózásomon.
-Valld be Rose, élvezted a velem töltött időt!-nézett a szemembe, amitől még ijedtebb lettem.
-Daniel, kérlek!-sírtam el magam.
-Ne aggódj, csak felelevenítünk néhány régi emléket!-mondta alattomosan , és végighúzta a kezét az arcomon, majd hirtelen közelebb hajolt, de még mielőtt megcsókolt volna, elhúzódtam.
-Velem ne packázz!-fordította vissza durván a fejemet maga felé, raagálni azonban nem tudtam, mert az ajkait az enyéimre tapasztotta.
Végigfutott a hideg a hátamon, és tudtam, hogy valahogy szabadulnom kell, mert, ha nem, akkor….végig se mertem gondolni, hogy mi történhetne, inkább a maradék erőmet, és bátorságomat, márha olyan volt még összeszedtem, és egy erős és jól irányított mozdulattal ágyékon rúgtam, majd ellöktem magamtól. Annyit láttam még, hogy a földre rogyott, de mielőtt összeszedte volna magát futásnak eredtem.
-Rose!-ordított.-Gyere vissza! Hallod?!
A szememet takaró könnyfüggönytől alig láttam, de nem érdekelt, csakis az volt a célom, hogy minél előbb a lakásomban legyek, és elbarikádozhassam magam.
Remegő kézzel toltam a kulcsot a zárba, aztán egy gyors mozdulattal a nappaliban termettem, és gondosan visszazártam az ajtót, majd odatoltam elé egy nehéz fotelt is. Végigrohantam a helyiségeken, és az ablakokat is leellenőriztem. A hálószobám volt az utolsó, így miután végeztem, újra előtörtek az eddig elnyomott gondoltok, amik sírásra kényszerítettek. Rádőltem az ágyamra, és hangosan zokogni kezdtek. Akkor tűnt csak fel, hogy még minden egyes porcikám remeg az ijedtségtől, de nem érdekelt, csak sírni akartam, semmi mást.