10. rész

Már az autóban ültünk, indulásra készen, mikor Kimi hátrafordult.
-Ma te választasz! Mit szeretnél enni?-kérdezte a fiát.-Esetleg egy kis kínai?-vigyorgott.
-Fúúúj!-fintorgott Mati.-Utálom.-jelentette ki, és karba vágta a kezeit.
-Tudom!-nevetett az apja.-Csak vicceltem!
-Niko bácsiékhoz mehetünk?
-Persze! Én is ezt gondoltam!-mosolygott, és indította az autót.-Ugye szereted a finn kaját?-heccelt egy kicsit a Bajnok.
-Igen, de én nem…-azt próbáltam kinyögni, hogy nem mennék velük, csak azt nem tudtam, hogy hogyan is fogalmazzam meg a dolgot.
-Csak nehogy azt mondd, hogy nem akarsz jönni!-nézett rám jelentőségteljesen.
-Rosalie néni!-szólalt meg Mati is hátulról.„Ez valami Istenadta tehetség, vagy tanítja neki ?”-gondolkodtam, amint megláttam a kissrácot, aki boci szemekkel nézett rám. „Tutit addig csinálják, amíg nem adom be a derekam!”- nyugtáztam magamban, ahogy megláttam az idősebbik Räikkönen ugyanolyan arckifejezését.
-Ne tegyétek már ezt velem!-nevettem.
-Szóval jösz!-jelentette ki magabiztosan a Jégember.
-Tudok mást tenni?-sóhajtottam.
-Nem!-jelentették ki szinkronban, amin ismét elnevettem magam.
Úgy fél óra kocsikázás után megérkeztünk a „törzshelynek” nevezett igen családias hangulatot keltő étteremhez, ami mellett egy csodálatos park terült el. A virágzó fák, és virágok remek illatot kölcsönöztek az egyébként is friss illatú levegőnek.
-Már tudom, hogy miért szerettek idejárni!-mosolyogtam, miközben nagyot szippantottam a az oxigénben dús levegőből. Ha valamiért szerettem Finnországot, akkor ez a természet és az ember egymáshoz való közelsége volt.
-Persze, meg aztán Niko a haverom, és nem utolsó sorban jó a kaja!-vigyorodott el.
-Hmm, gondolhattam volna, hogy ezeket hozod fel alapvető indokként!-mosolyogtam.
-Kimi, sziasztok!-köszöntött minket egy magas, barna hajú pasi.
-Hello Niko!-fogott vele kezet.-Mi újság erre felé?-érdeklődött.
-Semmi újdonság! Na és Veletek mi újság? Csak nem versenyről jöttök?
-Honnan máshonnan jönnénk?
-És hogy sikerült?-kíváncsiskodott tovább.
-Nyertem!-húzta ki magát büszkén Mati.
-Gratulálok!-veregette meg óvatosan a vállát.-Akor ma a ház vendége vagy egy desszertre.
-Kössz Niko!-nevetett Kimi.
-És a kisasszony? Soha nem láttam még errefelé!-biccentett felém.
-Rosalie Stevenson!-mutatkoztam be.-Mati iskolájában tanítok, és valóban, nem a környéken lakom!-árultam el magamról egy-egy alapdolgot.
-Niko Tuurutön!-fogott velem kezet.-Ennek a helynek a tulajdonosa!-mutatott körbe a belül is nagyon „csinos” éttermén.
-Szabad az asztalunk?-kérdezte Kimi.
-Szerencsétek van srácok! Ott még nem ül senki! Talán tudta, hogy jöttök!-gondolkodott el néhány pillanat erejéig.
-Aha! Az asztal?-nézett rá furcsán.
-Hagyjuk!-legyintett Nico.-Inkább odakísérlek titeket!-mondta, és elindult a „törzshely” irányába.
Mint kiderült számomra ez a hely egy sarokban volt, így elég eldugott volt ahhoz, hogy senki ne zavarjon meg minket. Nagyon jó hangulatban telt ez a délutánra csúsztatott ebéd, amit még megkoronáztunk egy sétával is. Olyannyira elbeszélgettük az időt, hogy már fél 7 volt, mire újból az autóban találtuk magunkat.
-Ki tudnátok rakni engem az áruháznál?-kérdeztem meg, mielőtt még előhozakodtak volna vele, hogy hazavisznek.
-Biztosan megfelel neked?
-Igen, az tökéletes!-biztosítottam a dologról.
-Rendben!-bólintott.
Nemsokára meg is érkeztünk, Kimi pedig beállt a parkolóba, amíg elbúcsúztunk.
-Hát, köszönöm ezt a mai napot! Fantasztikusan éreztem magam!-mosolyogtam rájuk.
-Örülök, vagyis örülünk, hogy eljöttél!-javította ki magát a Bajnok.
-Gratulálok mégegyszer Mati! Hihetetlen szuper voltál!-ismételtem el újból az elismerő szavakat.
-Köszönöm!-mosolygott boldogan.
-Akkor, további kellemes estét, és jó éjszakát nektek!-köszöntem el, majd kiszálltam az autóból.
-Jó Éjt! Vigyázz magadra!
-Csókolom Rosalie néni!-integetett Mati.
Visszaintegettem én is, majd lassú léptekkel elindultam . Elgondolkodva sétálgattam az utcák között, felidézve magamban a srácokkal eltöltött nap minden egyes fantasztikus pillanatát, és észre se vettem, hogy sötétedni kezdett. Már az utca végén jártam, amikor elkezdtem keresgetni a táskámnak valószínűleg az alján megbúvó lakáskulcsomat.
-Hello Rosie!-hallottam meg egy köszönést. Ez volt az, amit már soha nem akartam viszont hallani. „Istenem, kérlek ne tedd ezt velem!”-hunytam be a szemeimet.