55. rész

Mikor felébredtem, úgy éreztem, hogy teljesen ki vagyok merülve, és szükségem lenne még az alvásra, ennek ellenére valami azt sugallta, hogy nem szabad újra álomba szenderülnöm. Lassan kinyitottam a szemeimet, és ahogy körbenéztem, láttam, hogy a ritkásra leengedett redőnyön keresztül napény szűrődik be, az én drága családom és barátaim pedig székeken üldögélve, mélyen alszanak, egyedül Seb ücsörgött ott éberen. Éppen felém pillantott, és elmosolyodott, amikor látta, hogy felébredtem, aztán felkeltette a többieket is.
-Sziasztok!-köszöntem rekedtes hangon, és bágyadtan mosolyogtam rájuk.
-Kicsikém!-szaladt oda Em néni, és szorosan átölelt. –Jól vagy? Hogy érzed magad?-kérdezte halkan, az arcomat simogatva, és a saját könnyeit törülgetve.
-Jól vagyok, csak nagyon fáradt!-motyogtam halkan.-Hol van az én kis hercegnőm?-kérdeztem hirtelen, kissé megijedve. Válaszolni szerettek volna, de erre nem volt szükség végül, hiszen éppen abban a pillanatban kopogtak az ajtón, aztán egy mosolygós nővérke betolta egy kis kocsin az én kis drágámat a szobába.
-Jó napot!-köszönt kedvesen.-Áthoztam ezt a kis Tündért, gondolom szeretnének megismerkedni vele!-mosolygott, közben pedig odalépett hozzám, és segített felülni az ágyban, majd a karjaimba adta a picurt. –Én most nem is zavarok tovább, csengessenek, ha szeretnének valamit!
-Köszönöm!-néztem rá hálásan, majd újra visszafordítottam a figyelmemet a csöppség felé.
-Istenem! De gyönyörű ez a kislány!-mondta megbűvölve a nagynéném.
-És? Eldöntötted hogy fogják hívni ezt a kis Tündért?-mosolyott rám Miki bácsi. Bólintottam.
-Emma!-suttogtam sírástól fojtott hangon. Mindenki felkapta a fejét, és fányolos tekintettel pillantottak ránk.
-Annyira büszkék lennének…..-kezdett el beszélni Em néni, de nem tudta végigmondani, helyette sírva öllt át minket, és hirtelen én is zokogni kezdtem.
-Köszönöm Hugi!-suttogta Lőri, és ahogy ráemeltem a tekintetem, láttam, hogy könnyek folynak végig az ő arcán is.
-Nekem is sokat jelent ez!-suttogtam, és megöleltem a bátyámat. Egy gyengéd puszit nyomott Emma fejecskéjére, aztán kicsit hátrébb húzódott.
-A tortádért ma akartam elmenni!-suttogtam mosolyogva Sebnek, amikor picit közelebb lépett.
-Ettől szebb szülinapi ajándékot nem is adhattál volna!-mondta halkan, a könnyeivel küszködve. –Gyertek oda!-húzott minket magához egy ölelésre. Ahogy picit eltávolodott, láttam, hogy nedves az arca. Ő is sírt, ahogy a szobában jelenlévők közül mindenki. Kivéve persze a kislányomat, aki a körülötte zajló eseményekből mit sem érzékelve, békésen aludta az igazak álmát. –Na kicsi Emma, mit szólsz? Egy napon van a szülinapunk!-vigyorgott Sebi a pici lányra, aki abban a szent pillanatban nyitotta ki a szemeit, és megszeppenve pillantott körbe.
-Jó Reggelt kicsi Hercegnőm!-mosolyogtam rá, és óvatosan megpusziltam a homlocskáját, a pici szemeit, az orrocskáját, és a kezecskéin lévő aprócska ujjait is. Elmerültem kicsit a benne való gyönyörködésben. Bódult mosollyal néztem az arcocskáját, és a szemeit látva egyből megrohamoztak az emlékek. Ugyanaz a jégkék szempár, mint az apjáé, bár több gyengédség és pajkosság vegyült ebbe, mint Kimi alapjában véve rideg tekintetébe. Ugyanakkor azért megállapítottam azt is, hogy bár a szemei, és a fülecskéi olyanok, mint az apjáé, a szája formája és az orrocskája az enyémek. Akaratlanul is, de kicsordult a szememből egy könnycsepp, ha arra gondoltam, milyen jó is lenne, ha Kimi velünk lenne, átkarolna minket, és ugyaúgy megbűvölve csodálná a lányát, mit én…….

Emmával szerencsére minden a lehető legnagyobb rendben volt, ennek ellenére nem mehettünk még haza néhány napig, ugyanis az én picurkámnak gyarapodnia kellett. Felajánlották, hogy költözzek ismét haza, ne töltsem a kórházban az éjszakákat, én azonban nem akartam elmozdulni Emma mellől. Kijelentettem, hogy addig bennt leszek, amíg őt haza nem engedik. Bár azt hittük csak néhány nap lesz , végül több, mint egy hétig a kórházban voltunk még. A srácok megérkeztek már a következő nagydíjról is, így természetesen rögtön vállakoztak rá, hogy hazavisznek minket. Seb túlbuzgón jelentkezett a feladatra, így a bátyám átadta neki ezt a feladatot.
-Biztos mindent összepakoltál?-kérdezte meg német barátom már sokadszorra, közben pedig vicces grimaszokat vágott, amit a kicsi lány kitörő lelkesedéssel fogadott.
-Igen biztos!-sóhajtottam fel.-Azt hiszem jobb lesz, ha nem hagyom veled egyedül Emmát, mert a végén még meghúzódnak az arcizmai!-kuncogtam, aztán kicsit odébbtessékeltem Sebastiant és belefektettem Emet egy babahordozóba.
-Indulhatunk!-jelentettem ki határozottan.
-Igenis hölgyem!-szalutált Sebi, én pedig nevetve belekaroltam.
A hazaút csendesen telt, ugyanis a kishölgy elaludt, és egyikőnk sem szerette volna felébreszteni hangoskodással. Talán jobb is volt így, hiszen nem sírdogált akkor sem, amikor leparkoltunk, kivettük őt a kocsiból, és felcammogtunk az emeletre.
-Óhh, nem kerestem elő a kulcsomat!-suttogtam Sebnek az ajtó előtt állva.
-Add oda a táskád, majd én előkeresem!-ajánlotta fel udvariasan, én pedig éltem a lehetőséggel. Kinyitotta az ajtót, én pdig a babahordoózt fogva beléptem a lakás előszobájába.
-Nálad van a……
-MEGLEPETÉS!!!!!!