54. rész

-Jó vagy? Biztos minden rendben?-kérdezte meg Seb körülbelül századszorra, mióta elindultunk a kórházba.
-Még igen!-sóhajtottam, és a fejemet az ablaknak támasztva, a pocakomat simogatva üldögéltem tovább mellette az anyósülésen.-Hanna miért nem jött velünk?-kérdeztem hirtelen.
-Azt mondta, hogy nem akar több kárt okozni, úgyhogy inkább ott marad a lakásban, és majd lehet, hogy később utánunk jön!-mondta halkan.
-Sajnálom, hogy miattam veszekedtetek!-hajtottam le a fejem.
-Nehogy még te kérj bocsánatot!-csattant föl egy kicsit idegesen. –Ezek után az a minimum, hogy eléd áll, és bocsánatot kér tőled!-jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
-Miért lett egyszeriben ilyen féltékeny?-suttogtam.
-Nem tudom, szerintem ellepte az agyát a lila köd!-mondta morcosan, mire én kuncogni kezdtem.-Soha nem csinált még ilyet! Hát persze, hogy most kellett kiborítani a bilit! Nagyon mérges vagyok rá!-ütött rá a kormányra dühösen. –Csak ne legyen semmi bajotok!-pillantott rám aggódva.
-Nagyon félek! Még nem is kellene jönnie!-tettem hozzá a könnyeimet nyelve közben.
-Minden rendben lesz! Ne aggódj!-szorította meg bátorítóan a kezem.-Ha odaértünk, felhívom Lőrit és Em nénit is!
-Rendben!-bólintottam, és nagyot sóhajtva visszafordítottam a figyelmemet az út felé.

Amint a kórházba értünk, és elmondtuk a történteket, azonnal lefektettek az egyik szobában, és a lelkemre kötötték, hogy nyugodjak meg, és relaxáljak, amíg nem érkezik meg az orvosom. Persze, roppant könnyű volt azt mondani. Nem nekik kellett világra hozniuk egy kisbabát, ráadásul a várt időnél előbb. Ott feküdtem az ágyban, és a hófehér plafont bámultam, amikor egyszerre berobbant a szobába az egész család.
-Sziasztok!-köszöntem halkan, és egy gyenge mosolyt küldtem feléjük.
-Kincsem!-szaladt oda hozzám Em néni, és megölelgetett.-Jól vagy? Nem jöttek még a fájások?-sorolta egyből a kérdéseit.
-Minden rendben, azt hiszem!-bólintottam lassan.
-Jajj Hugi, úgy megijedtünk, amikor Seb felhívott minket!-lépett közelebb Lőri is. –Még nem is vártuk a Kishercegnőt!-mosolyodott el, és megsimogatta a pocakom.
-Tudom Lőrinc, és félek is, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt szerettük volna!-aggodalmaskodtam, és ismét könnyek szöktek a szemembe.
-Kicsikém, nem szabad ilyenekre gondolnod! Meglásd, nemsokára egy gyönyörű kislányt tarthatsz a karjaidban!-mosolygott rám Miki bácsi, és ő is megölelt.
Sokáig beszélgettünk még így teljes nyugalomban, és nem úgy tűnt, hogy a pici lány ki akarna úji. Fél 8 körül aztán elég furcsán kezdtem érezni magam.
-Van egy olyan érzésem, hogy nem fogunk már sokáig beszélgetni itt ilyen hatalmas nyugalomban!-suttogtam, és egy picit megemeltem a csípőm, majd visszafeküdtem az ágyra.
-Kezdődnek a fájások?-pillantott rám Em néni megszeppenve.
-Azt hiszem!-bólogattam hevesen, és egyre jobban kezdtem félni.
-Nyugi! Vegyél nagy levegőket!-fogta meg rögtön a kezemet Seb.
-Annyira félek!-mondtam a könnyeimet nyelve közben.
-Héé, mindannyian veled vagyunk, és szurkolunk nektek!-moolygott Lőri.
-Bátyó, ez itt nem a Magyar Nagydíj!-kiáltottam rá, immáron teljesen bepánikolva. Még ezekben a pillanatokban is képes volt mindenki nevetni, én azonban már csak a levegőket kapkodtam.
-Megyek, hívom az orvost!-pattant fel a bátyám, mire én helyeslően bólogattam, és még mindig Sebi kezét szorongattam.

Nemsokára ott kellett hagynom a szeretteimet a kis kórteremben, ugyanis a nővérkék átkísértek a szülőszobába. Még csak fájások voltak, de így is teljesen le voltam már izzadva.
9-kor aztán megkezdődtek életem legkeményebb órái. A fájások miatt úgy éreztem magam, mintha a Pokolban lennék, hiába nyomtam a baba csak nem jött. Azt hittem, hogy már vért izzadok, de még mindig semmi ereménye nem volt a fáradozásoknak. Teljesen kimerült voltam már, de még utoljára mindent bele kellett adnom, ami csak tellett tőlem, de megérte, mert hajnali 1-kor, négy óra rettenetesen fájdalmas vajúdás után meghallhattam a kislányom hangját. Boldog mosollyal dőltem hátra az ágyon, és fátyolos tekintettel néztem a szülésznőre, aki egy kis plédbe csavarta az én kis drágámat, majd odahozta hozzám. Felém nyújtotta őt, én pedig remegő kezekkel, sírva vettem a karjaimba.
-Szia kicsi Hercegőm!-mosolyogtam rá a könnyeim között a karjaiban megnyugvó picurra. –Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy úgy döntöttl megismerkedsz velem és ezzel a hatalmas világgal!-folytattam immáron zokogva, és már amennyire lehetőségeim engedték, magamhoz szorítottam őt.
-Kisasszony, el kell vinnünk a kislányt vizsgálatokra, és megfürdetni, illetve néhány órára inkubátorba kell őt raknunk!-lépett oda mosolyogva egy nővér.
-Valami baj van vele?-kérdeztem azonnal, megrettenve.
-Úgy tűnik, hogy gyönyörűszép, egészséges kisbaba, annak ellenére, hogy korábban jött a világra, de azért át kell esnie néhány rutinizsgálaton, és az inkubátorba kötelezően be kell raknunk!-magyarázta, mire én némiképp megnyugodtam kicsit.
-Vigyázz magadra Csöppségem! Nemsokára újra látjuk egymást!-mosolyogtam rá, és egy óvatos puszit leheltem a pici fejecskéjére, majd óvatosan átadtam őt a nővérnek.
-Most pedig Ön is aludjon kicsit! Muszáj pihennie, hisz teljesen kimerült!-mosolygott rám. Lassan bólintottam, aztán éreztem, hogy lecsukódnak a szemeim és ez után nagyon gyorsan álomba szenderültem.