53. rész

A sírástól kimerülten, és lelkileg teljesen összetörve feküdtem a kanapén, Seb pedig ott ült mellettem, és fogta a kezem.
-Hallottad amit mondott?-kérdeztem suttogva, továbbra is a távolba révedő tekintettel.
-Azt hogy terhes?-kérdezett vissza kissé bizonytalanul. Bólintottam. –Nem tudok erre mit mondani! Csalódtam Kimiben, de erre nem most jöttem rá!-vont vállat. Ennek ellenére én nem vagyok olyan biztos ebben a baba-dologban!-húzta el a száját.
-Szerinted csak azért mondta, hogy engem idegesítsen ezzel? Mi a francot akar még tőlem ez a ribanc? Nem volt elég neki, hogy kisemmizett?-csattantam fel dühösen, és a nagy lendületben felültem, Seb azonban rögtön visszanyomott fekvő testhelyzetbe. Hálásan rámosolyogtam.
-Nem tudom mit akar ezzel, de szerintem nem terhes! Ne kérdezd, hogy miért gondolom ezt…..-ingatta a fejét szomorúan.-De muszáj lenyugodnod! Nem szabad felhergelned magadat miatta! Nem ér annyit!-mondta halkan.
-Tudom, de olyan nehéz! Azt hittem, hogy végre elfelejthetem őket és azt amit tettek velem, de képtelenség, hisz mintha a „nyomomban lennének”!-fintorogtam.-Hiába akarok búcsút inteni a fájó emlékeknek, nem engedik! És én ezt így nem bírom már!-kezdtem el ismét sírni.
-Css, nincs semmi baj! Valahogy megoldjuk a dolgot, hidd el nekem!-mosolygott rám bíztatóan.
-Annyira jó, hogy vagy nekem!-küldtem egy bágyadt mosolyt Sebi felé. Viszonozta a gesztust.
-Aludnod kellene egy kicsit!-suttgta.-Beviszlek a szobádba!-tette hozzá, aztán a következő pillanatban már a karjaiban voltam, és a háló felé tartottunk.

Már megszokhattam, hogy az elmúlt néhány napban az ébredéseim, nem voltak túl sikeresek, és barátságosak, és ez természetesen most is így volt. Arra keltem fel, hogy Seb magából igencsak kikelve kiabál (?) egy nővel, akinek egyébként nagyon ismerős volt a hangja, de még minden érzékszervem álmos volt, ezért nem tudtam észlelni, hogy ki az. Feltápászkodtam, és egy melegítőnadrágot, meg pólót magamra kapva elindultam, hogy megnézzem mi ez a hangzava. Ahogy kitettem a lábam a nappaliba, nem várt látvány fogadott. Hanna és Seb a helyiség közepén ácsorogtak és vadul veszekedtek. Meghallották, hogy behúztam magam mögött a szobaajtót, és mire ragálhattam volna, Hanna máris előttem termett. Köszönni akartam, de erre még csak esélyem sem volt.
-Te álszent, alamuszi kis kígyó!-kezdett el kiabálni velem a lány. Döbbenten néztem rá, fogalmam sem volt, hogy mi üthetett belé.
-Mi a baj? Mit tettem?-néztem rá félve.
-Mit tettél? Mit tettél?-ordította.-Elszedted a barátomat te számító kis szuka!-vágta a képembe keményen, mindenféle kertelés nélkül. Na ezek után aztán tényleg nem udtam megszólalni.
-Hanna elég legyen!-teremtette le Seb, de nem használt túlzottan a figyelmeztetése.
-Éveken keresztül játszottad itt a naiv kislányt, én pedig bedőltem neked, és elhittem, hogy Sebbel csak barátok vagytok! Én hülye!-csapott a homlokára. –Mégis mit hittél? Hogy majd miattad otthagy engem?-üvöltötte magából kikelve.
Nekitámaszkodtam a falnak és a fejemet rázva, nagyokat pislogva néztem rá.
-Ezt én nem értem! Miről beszélsz Hanna?-néztem rá teljesen megrettenve.
-Persze nyakláncot vesz neked, kifesti a lakásod, veled tölti az éjszakákat, mert sírdogálsz, mint valami hisztis kislány, és ezeket nekem el kell tűrnöm! Hát nem! Elegem van, betellett a pohár! Felejtsd el a barátomat és engem is! Ennyi volt a kis románcotok!-lépett közelebb hozzám, és fenyegető pillantásokat intézett felém. Ha nem lett volna mögöttem a fal, már biztosan hátrébb álltam volna.
-Fejezd már be! Tudod te egyáltalán miket beszélsz!?-rántotta el Seb előlem a barátnőjét.-Egy 8 hónapos kismamával üvöltözöl! Gondolkodj már egy kicsit!
-Még most is ezt a kis libát véded? Persze, te is éppen annyira akartad ezt a kis kalandot, ami ki tudja, talán már évek óta tart…..-nevetett fel gúnyosan.
-Hanna…..-kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de ekkor furcsán kezdtem érezni magam. Ösztönszerűen a pocakomhoz kaptam. Éreztem, hogy a pici lány izgatottan rugdos. Hirtelen valami nedveset éreztem a lábamnál. Odanéztem, és úgy éreztem, hogy azon nyomban elájulok a látványtól, ami a látómezőmbe került.
-Seb!-kiáltottam oda az én drága szöszi németemnek, aki még mindig hevesen vitatkozott a barátnőjével.
-Mi a baj? Mi történt?-kérdezte azonnal, és, mintha ős is tudta volna, hogy baj van, azonnal a padlóra nézett, majd felkapta a fejét és az arcomat kezdte fixírozni, közben pedig kétségbeesetten pislogott.
-Elfolyt a magzatvíz!-mondtuk ki egyszerre. A falnak dőltem, Sebastian pedig rögtön ott termett mellettem és átvette az iránytást.
-Figyelj! Nem lesz semmi baj! Csak vegyél nagy levegőket, és lazíts, rendben?-hevesen bólogattam.-Menj el szépen zuhanyozni, addig én összekészítem a táskádat!-utasított teljesen higgadtan.
-Seb! Még nem jöhet, hisz ez csak a 8. hónap!-suttogtam neki aggódva.
-Hát, ő már bizony nem akar többet várni!-mosolygott bíztatóan. –Nyugodj meg! Minden rendben lesz! Most pedig indulj zuhanyozni, de nekem csak óvatosan!-ismételten csak bólogatni tudtam.
-Hanna!-szólítottam meg a sóbálvánnyá avanzsált lányt.-Én nem kezdtem ki Sebbel, soha, és nem is fogok!-suttogtam neki.
-Tudom!-bólogatott hevesen, és láttam, hogy könnyesek a szemei.-Menj már fürödni!-parancsolt rám ő is roppant erélyesen. Sírva bólogattam, aztán elindultam, hogy eleget tegyek a kérésüknek, majd pedig kezdődhssen életünk egyik legnehezebb, ha nem a legnehezebb estéje.