49. rész

A csodálatos családomnak és barátaimnak köszönhetően sikerült túllendülnöm a nehéz időszakon, és tiszta lappal kezdhettem mindent. A Nathalie által felajánlott munkalehetőség is a lehető legjobbkor jött, és segített megoldani a munkanélküléségi problémát. A pici normális ütemben növekedett, és az orvos engedélyével néhány hónapig még utazgathattam is, úgyhogy megint visszarázódtam a szervezősködésbe. Imádtam a munkámat, és boldog voltam, hogy ismét ezzel foglalkozhatom.Hiányzott nekem ez az állandó nyüzsgés. Nathalie kitüntetett figyelmet szánt nekem, és a lelkemre kötötte, hogy csak addig dolgozzak ilyen keményen, ameddig bírom. Én azonban álltam a sarat, és ez annak is köszönhető volt, hogy a pici nem volt túl izgága baba, és tudta, hogy mikor van szüksége anyucinak nyugalomra. Még meg sem született, de már imádtam őt. Igaz, féltem, hogy nem leszek jó anyuka, és nem tudom felnevelni, de ilyenkor mindig megnyugattak a szeretteim, és rendületlenül bíztattak. És hogy miért mindig picit mondok csupán? Nos, igen, ennek az egyetlen és legfőbb oka az volt, hogy kijelentettem, nem akarom megtudni a babuci nemét amíg nem szüleik meg. Sebiék és Em néniék azonban sokat rágták a fülemet ennek ellenkezőjéről, és ezzel tulajdonképpen meggyőztek, így végül arra az álláspontra jutottam, hogy tudni akarom fiam lesz-e vagy lányom.
Csodálatos májusi napra esett a 7 hónapos ultrahangos vizsgálat. Izgatottan léptem be a vizsgálóba, és szokás szerint remegő gyomorral feküdtem fel a vizsgáló asztalra. Az én drága orvosom ismét megállapította, hogy minden a lehető legnagobb rendben van, gyönyörűen fejlődik a kisbaba, és nincs ok aggodalomra, szinte száz százalékig biztos, hog egészséges lesz. Már éppen le akarta kapcsolni a gépet, de ekkor megszólaltam.
-Doktorúr, kérem!-suttogtam alig hallhatóan.
-Parancsoljon Gina, mit szeretne?-mosolygott rám kedvesen.
-Mégis csak szeretném megtudni, hogy milyen nemű a pici!-mondtam neki halkan.
-Teljesen biztos benne? Mikor legutóbb megkérdeztem, erről még csak hallani sem akart!-mondta jelentőségteljesen.
-Szeretném megtudni!-néztem rá könyörgő szemekkel.
-Nos, akkor a biztonság kedvéért mégegyszer ellenőrzöm…-mosolyodott el újra, és viszahelyezte a görgös készüléket a pocakomra. Nagyokat lélegeztem, és próbáltam felkészíteni magam a válaszra.
-Nos a születendő kisbabája…..- picit megállt, és rám nézett.-….kislány lesz!-mosolyodott el. Hihetetlen volt, ahogy kiejtette a száján a szavakat. Mintha bűvös erővel bírtak volna.
-Lányom lesz!-suttogtam alig hallhatóan, és kibuggyant néhány könncsepp a szememből. Hirtelen felrémlett előttem, hogy két hónap múlva már lehet, hogy egy szőke, kék szemű kis hercegnőt tarthatok a kezemben. A halk sírás zokogássá duzzadt, ahogy a pici apjára gondoltam, aki egyébként az újságok szerint és a fotók alapján „második aranykorát” élte a feleségével. Amikor először megláttam róluk egy képet, amin ölelkeztek, még a gyomrom is felfordult, de aztán hozzászoktam az ilyen jellegű cikkekhez. Szó, mi szó, tényleg fájt ezt látni, és olvasni, de muszáj volt elfelejtenem őket, hisz a legfontosabb az én picurkám volt.
-Jól van?-szorított meg bátorítóan a kezemet a doktor.
-Igen, persze! Köszönöm!-mosolyogtam rá, aztán felültem, és letöröltem a zselét a pocakomról.
-Akkor, ha minden rendben lesz, egy hónap múlva talákozunk!-nyújtotta felém a papírokat, miután felöltöztem.
-Rendben! Köszönöm!-bólintottam egy aprót.-Viszontlátásra!-búcsúztam.
-Vigyázzon magára! Viszlát!-köszönt el, én pedig sarkon fordultam, és kimentem a rendelőből.
-Na pici lánykám, mit szólsz hozzá, ha azt mondom, hogy anyuci és te fogtok enni egy nagy-nagy fagyikelyhet?-mosolyogtam, kilépve az utcára, és megsimogattam a pocakomat.-Szeretlek picim!-suttogtam a bennt növekvő csöppségnek, aztán elindultam a közeli fagyizó felé. Leültem egy nyugodt kis asztalkához, megrendeltem a fagyit, aztán előhalásztam a telefont a táskámból. Úgy döntöttem, hogy megosztom a hírt a családommal és Sebiékkel, úgyhogy körüzenetet küldtem nekik. Alig mentek el az sms-ek, máris csörgött a telefonom. Seb volt az.
-Na sziaa!-köszöntem neki, és közben hatalmas mosoly ült ki az arcomra.
-KISLÁNY!-kiáltotta a telefonba, én pedig hangosan felnevettem.-El sem hiszem, hogy megkérdezted! Dehát miért?-érdeklődött.
-Mert meggyőztetek és kíváncsi lettem!-vallottam be őszintén.
-Annyira boldog vagyok!-hallottam a hangján, hogy vigyorog.
-Mostmár megvehetnénk a festéket, mit szólsz?-kérdeztem lelkesen, aztán megkóstoltam a fagyit, amit közben kihoztak nekem.
-Áhh ez az! Végre megvalósíthatom csodás ötleteimet!
-Persze-persze! Inkább nem akarom én azt látni!-kuncogtam.-Még a végén felkerülnének a falra a Forma-1-es pályák alaprajzai.-hecceltem őt egy kicsit.
-Tudom, tudom, lány lesz!-vágott vissza.-Majd festek neki Csillámpónikat a falra!-lelki szemeim előtt már láttam, hogy Sebastian csillámporral dekorálja a rózsaszín és lila állatkákat, és nevethetnékem támadt.
-Ne haragudj drágám, de azt hiszem, hogy az én ötleteimet fogjuk inkább alkalmazni!
-Most mélységesen megbántottál és roppant szomorúvá tettél engem!-játszotta a sértődöttet.
-Óhh bocsáss meg, hogy ennyire leromboltam az egodat!-hülyültem vele továbbra is.
-Na jó, azt hiszem, hogy ma nagyon elemedben vagy, ergo a földbe döngölsz engem!-ha nem is mondta ki, de tudtam, ez azt jelentette, hogy megadta magát Elégedetten elmosolyodtam.
-Na és akkor milyen lesz? Rózsaszín?-kérdezett rá kokrétan.
-A-a!-ráztam meg a fejem.-De biztos lehetsz benne, hogy roppant lányos lesz!