25. rész

Sziasztok! Hát igen....nagynehezen csak sikerült összehozni egy részt, ami végül jóval hosszabb, és jóval pocsékabb lett, mint a többi! Sajnos ettől normálisabban most nem voltam képes megírni ezt a részt, szóval ne kíméljetek, nyugodtan kitizáljátok! :) Jó olvasást!

-Tessék?-kérdeztem felháborodottan, és megfordultam, hogy szemben állhassak vele.
-Nem mész sehova…..-ismételte meg az előbbi kijelentését-…..nélkülem nem!-tette hozzá, és ahogy a szemeibe néztem, láttam, hogy azok szikráznak a dühtől.
-Neked meg mi bajod van?-szólalt meg Jenni mérgesen, és elrántotta előlem a férjét.
-Nem te akartad, hogy bevigyem a kórházba?-kérdezett vissza gúnyosan a kedves házastársa.
-Semmi szükségem segítségre! Megoldom magam a problémámat!-közöltem hidegen, és mindegyikőjükre jelentőségteljes pillantást vetettem.
-Ja, igen, látom! Alig tudsz lábra állni!-jegyezte meg Kimi szarkasztikusan.
-Na, ne kéresd magad Gina!-nézett rám Jenni komolyan.
-Jól van!-adtam meg magam végül, és felemeltem a kezeimet, jelezvén, hogy nincs több kifogásom. „Nekem már úgy is mindegy!”-sóhajtottam lemondóan.

Kínos csend honolt az autóban, és engem ez a feszült hangulat cseppett sem nyugtatott meg. Úgy ültünk egymás mellett, mintha nem is ismernénk a másikat, holott igencsak behatóan tanulmányoztuk egymást előző este. Bár nem szólhattam egy szót sem, hiszen ez a roppant nyomasztó hangulat miattam alakult ki.
-Azt hittem, hogy elárulod magunkat!-csúszott ki a mondat a számon, aztán fülig pirultam, amint rájöttem, hogy talán nem kellett volna tovább szíttani a tüzet. Kimi hirtelen felém fordította a fejét, néhány másodpercig fürkésző pillantásokkal mért végig, majd figyelmét visszaterelgette az útra.
-Lehet, hogy sok mindent feltételezel rólam, de azért ennyire hülye nem vagyok!-jegyezte meg keményen, miközben jobbra indexelt, majd lefordult egy kisebb ucába.
-Ne haragudj!-mondtam halk, elhaló hangon.-Nem úgy gondoltam….-magyarázkodtam.
-Persze!-vágta rá azonnal. -Én sem úgy gondoltam az estét!-emelte fel a hangját, és gúnyos grimaszt vágott. Könnyek szöktek a szemembe, és fájdalmas tekintettel pillantottam a férfira.
-Bután viselkedtem, nem szabadott volna elküldenem téged….-szólaltam meg sírástól fojtott hangon. Megvonta a vállát, de nem szólt semmit, továbbra is mereven a vezetésre koncentrált.

A sürgősségi osztály természetesen dugig tömve volt a „szebbnél-szebb” sérüléseket szerzett emberekkel. Egész szép „gyűjteményt” lehetett felfedezni a különböző törésekből, zúzódásokból, és egyéb szakavatott szemnek való „nyalánkságokból”. Cirka kétórás várakozás után végre rám került a sor, és miután megcsinálták a röntgent, a kedves doktorbácsi megvizsgálta a lábam. Törés, hál Istennek nem keletkezett, részleges bokszalag szakadással „megúsztam” a park béli kis kalandomat. Igaz, hosszú percekig kellett könyörögöm az orvosnak, hogy ne gipszelje be a lábam, de végül engedett, és egy bokarögzítővel, két szép mankóval, és Isten hírével útnak engedett…..
Újdonsült „lábaimmal” elég nehézkes volt a közlekedés, és ez már rögtön az első ajtónál megmutatkozott.
-Jesszus! Mi a búbánatos fenét sikerült csinálnod magaddal?-kérdezte Kimi döbbenten, miközben segített nekem kievickélni a bejáratból.
-Nos….annyira ügyes nem voltam, hogy eltörjem a bokámat….be kell érnem egy részleges bokaszalag szakadással!-közöltem fancsali képpel.-Egyébként most egy hétig fekvő gipszben kellene lennem….-tettem hozzá jelentőségteljesen.
-Gratulálok! Szép teljesítmény, ahhoz képest, hogy csak kocogtál-húzta el a száját. –Gyere! Segítek!-szólalt meg szelídebb hangon, és óvatosan megfogta az egyik karom.
-Engedj el! Nem árt, ha hozzászokom a mankó használatához!-rántottam meg a vállam, aztán elkezdtem bicegni a kijárat felé.
-Muszáj ilyen makacsnak lenned?-jött utánam néhány másodperc múlva.
-Én már csak ilyen vagyok, sajnálom! Nem tudok megváltozni!-a mondat végére a hangerőt is megnöveltem, és minden egyes szót alaposan kihangsúlyoztam.
-Georgina! Várj már!-ragadta meg újra a karomat, és szembe fordított magával, aminek köszönhetően elvesztettem azt a kevéske egyensúlyomat is, és nekidőltem a felsőtestének.-Ne haragudj, hogy bunkó voltam….csak…..
-Csss…..kérlek ne te magyarázkodj!-tettem a szájára a mutatóujjam. –Én voltam a hülye, hogy elküldtelek tegnap, pedig ha tudnád mennyire akartam, hogy velem maradj…..-sóhajtottam fel jól hallhatóan.
-Végülis, most van egy-két szabad órácskám……-cinkos mosolyra húzüdott a szája, és ahogy a szemeibe néztem, láttam, hogy haragnak nyoma sincs.
-Akkor vigyél haza!-öltöttem rá a nyelvem, aztán én is elvigyorodtam, és hagytam, hogy segítsen nekem a kocsihoz bicegni.

Határozott meggyőződése volt, hogy nem tesz jót, ha olyan sokat használom a lábaimat, ezért a karjaiban vitt be a házba. Kapva kaptam az alkalmon, és meg sem állítottam őt a hálószobámig. Óvatosan lefektetett a széles franciaágyra, majd fel akart egyenesedni, de nem engedtem neki. A nyaka köré fontam a karjaimat, és odahúztam magam fölé. Nem vacillált sokat, mohón megcsókolt, és simogatni kedte a testem.
-Hiányoztál!-súgtam a fülébe, amikor levegő után kapkodva váltunk szét.
-Te is nekem, de nem akarom, hogy valami baj legyen a……
-Nem a nyelvem, és a szám beteg, hanem a bokám!-vágtam rá azonnal egy kaján vigyorral az arcomon, majd újra az ajkai után kaptam, és forrón megcsókoltam őt. Lassú, szinte lomha mozdulatokkal kezdte kigombolni a blúzomat, én azonban nem akartam tovább várni, ezért gyrsan lehámoztam róla a szürke pólót. Végre rájött, hogy nincs értelme húzni az időt, és ezt bizonyította, hogy néhány másodpercen belül a felsőm már a padlón hevert, Kimi pedig a melleimet csókolgatta. Felsóhajtottam, és beletúrtam a hajába, majd a kezeim a hátára siklottak, és ezen testrészén indultak vándorútra.
-Áúú!-szinte felsikítottam, ahogy a fájós bokám beszorult a lábai közé, ő pedig ösztönyszerűen megszorította azt.
-Ne haragudj! Nem akartam!-szabadkozott azonnal.-Mondtam, hogy nem a leg…..-elegem volt már a szövegelésből, ezért ismét beléfojtottam a szót, de csókunk nem tartott tovább néhány másodpercnél, ugyanis hirtelen zajokra lettünk figyelmesek.
-Ez mi volt?-kérdeztem kicsit megrémülve.
-Fogalmam sincs!-rázta a fejét kedvenc finnem.Valamit még hozzá akart fűzni, de nem szólalt meg, ahogy meghallottuk, hogy egyre erősödnek a hangok.
-Gina! Hahóó! Itthon vagy?-szűrődött be kinntről egy ismerős hang.
-Seb!-vágtuk rá egyszerre, és ijedten néztünk egymásra. Kimi azonnal lemászott rólam, és az ágy mellett kezdett toporogni.
-Most mit csináljunk?-pillantott rám teljesen kétségbeesetten.
-Menj ba fürdőbe!-szólaltam meg váratlanul.-Majd kitalálok valamit….-tettem hozzá, de azt hiszem nem volt valami magabiztos, ennek ellenére a finnek ásza elindult. –Kimi!-szóltam utána, és amint visszafordult, hozzávágtam az ágy közepéről összeszedett pólóját.
Felkaptam a padlón heverő blúzomat, és villámgyors mozdulatokkal vissavettem, majd megigazítottam a hajam, és megpróbáltam valami lábsérülést szenvedett beteghez illő pozícióba helyezkedni az ágyon.
-A hálóban vagyok!-kiáltottam ki közben német barátomnak.
-Halihó!-köszönt mosolyogva, és becsusszant a szobába.-Veled meg mi történt? És miért áll itt Kimi autója?-sorolta azonnal a kérdéseit, és fürkésző tekintettel nézett rám.
-Hát….tudod drága Sebastian....sikerült futás közben beletrappolnom egy hatalmas gödörbe, és mivel alig tudtam menni, Jenniék ragaszkodtak hozzá, hogy menjek be a kórházba. Kimi most azért van itt, mert ő hozott haza, és most éppen keresi a fájdalomcsillapítót a fürdőszobában!-az utolsó mondatnál egy kicsit megemeltem a hangerőt, bízva benne, hogy kedves „cinkostársam” is meghallja a mentőszöveget.
-Óhh szegénykém! És nagyon fáj a lábad?-aggodalmaskodott Sebi.
-Hát….tűrhető, de azért van, amikor….
-Ez az a gyógyszer?-jelent meg Kimi váratlanul a fürdőszobaajtóban, és egy egész levél tablettát lóbált a kezében. Egy pillanatra behunytam a szemem, és hálát adtam az égnek, amiért úgy tűnt, megússzuk a lebukást.. –Óhh szia Seb!-köszönt mosolyogva barátjának, és úgy tette, mintha meglepődött volna, hogy itt látja a szőke srácot.
-Hello Kimi!-bólinott Sebastian és gyanúsan méregette pilótatársát.
-Nos, azt hiszem, hogy én itt feleslegessé váltam, úgyhogy most mennék is!-közölte végül, és hosszasan rám nézett. Tudtam, hogy ezzel jelzi számomra; még beszélünk.
-Seb, kikíséréd kérlek Kimit? Nekem most elég nehézkes a járás!-nevettem zavartan.
-Igen, persze!-mosolygott rám, és felállt, hogy teljesítse a kérésem.
-Hát akkor, köszönök mindent! Add át üdvözletem Jenninek!-bájologtam egy sort.
-Rendben! Pihentesd a lábad!-mosolygott rám, aztán bólintott egy aprót, és Sebi barátunkkal együtt elhagyta a szobámat.
-Ez meleg volt…….-fújtam ki a levegőt, és becsúsztam a takarókupac alá.