69. rész

Bár késő éjszaka keveredtünk be a házba, reggel már fél 8-kor fennt voltam. Egyszerűen nem tudtam aludni tovább, szinte kidobott az ágy. Hihetetlenül boldog voltam, hisz csodálatos napokat tudhattam magam mögött. Oldalra fordítottam a fejem, és láttam, hogy Kimi édesen alussza mellettem az igazak álmát. Nem bírtam ellenállni, végigsimítottam az arcán, és közben láttam, hogy a reggeli napfény megcsillant a gyűrűsujjamon díszelgő ékszeren. Felemeltem a kezem, és megbűvölve néztem a jegygyűrűmet.
Még mindig nehezen hittem el, hogy a férfi, akinek a karjai között fekszem, a vőlegényem lett. Úgy éreztem magam, mintha egy csodálatos álom főszereplője lennék. Elgondolkozva pihentem ott egy darabig, aztán úgy döntöttem, hogy lemegyek a konyhába, és készítek egy kis reggelit, mire a családom többi tagja felébred.

Korai voltam, de drága nagymamámat így sem tudtam megelőzni. Besétálva a helyiségbe, olyan látvány fogadott, ami azonnal mosolyt csalt az arcomra. A mamám frissen, fiatalosan futkározott ide-oda, és készítette a finomabbnál finomabb dolgokat a népes vendégsereg számára. Közelebb lopóztam hozzá, és egy alkalmas pillanatban megérintettem a vállát.
-Jó reggelt!-köszöntem görögül, és szélesen mosolyogtam rá.
-Rosalie!-szinte kiáltotta a nevemet, miközben a kezét a mellkasához kapta.-Az Istenért! Miért ijesztgetsz engem kislányom? Öreg vagyok én már az ilyen tréfákhoz!-dorgált meg szelíden, de aztán megölelt engem.
-Szánom-bánom bűnömet nagyi! Van valami, amivel jóvátehetem galád cselekedetemet?-vigyorogtam rá jó kislány módjára.
-Ejjj, de jó kedve van valakinek!-csapta meg óvatosan a karom a kezében lévő konyharuhával.-Apropója is van kegyed vidám hangulatának?-kérdezte kíváncsian.
-Hát nem elég az, hogy végre újra egy család vagyunk?-kérdeztem vissza boldogan mosolyogva, és rátámaszkodtam a konyhapultra. Felemeltem a fejem, és azt láttam, hogy a mamám tágra nyílt szemekkel néz engem, vagyis inkább a kezemet. Odapillantottam én is, és rögtön rájöttem, hogy mi csodálkozásának a tárgya.
-Kicsikém! Ez…..ez az amire gondolok?-rázta hitetlenkedve a fejét.
-Igen!-bólintottam lassan.
-Az én kicsi Rose-om férjhez megy?-nézett rám könnybe lábadt szemekkel.-Nem is hiszem el, hogy az én drága unokám összeköti az életét valakivel!-odahúzott magához, és szorosan átölelt engem.
-Ezt jól hallottam?-lépett be hirtelen Anyu a konyhába, és ő is meglepetten pillantott felém.
-Igen! Jól hallottátok! Hozzámegyek Kimihez!-harsogtam teli torokból a mondatokat, és széles mosolyra húzódott a szám.
-Kicsikém!-ölelt át ezúttal Anyu, és ő is könnyes szemekkel nézett rám.
-Nem is bírom felfogni! Ennyi csodás dolog alig két nap alatt!-rázta a fejét Apu, miközben boldogan mosolygott rám.
-Tudom! Még én sem ocsúdtam fel a meglepettségtől!-nevettem fel vidáman.
Már csak három ember hiányzott a konyhából, de mintha tudták volna ezt (kicsi „hétalvó” Matit leszámítva) szinte egyszerre futottak be.
-Jó Reggelt! Miről folyik az eszmecsere?-vigyorgott Kimster, aztán szájon csókolt.
-Miről? Miről? Hát természetesen arról, hogy elveszed az unokánkat!-vágta rá azonnal a Papám, majd kezet rázott a párommal. Räkka kicsit értetlenl nézett rám, így én gyorsan lefordítottam angolra az előbb hallott mondatokat.
-Szóval az én Rosalie-mnak egy világbajnok lesz a férje!
-Apu!-szóltam rá megrovóan az én egyetlen, Forma-1 őrült édesapámra.
-Ojahjj!-sóhajtott fel színpadiasan Kimster, mire mindenki hangos nevetésben tört ki.

Kiküldtük a fiúkat a felségterületünről, majd anyával, és a nagyival folytattuk a reggeli gyártást. Nagyon jól szórakoztunk közben, köszönhetően az új témának, ami természetesen az esküvő volt. Még időm sem volt, hogy arról gondolkodjak mikor tartsuk meg, a családom azonban már kooridnálni akarta az eseményeket, és határozott ötleteik voltak. Mire odáig jutottunk, hogy kipaltuk az elkészült ételeket és italokat az asztalra, már zsongott a fejem a rengeteg elképzeléstől, amit az ötletgazda családtagjaim alkottak. Miközben ettünk, Matinak is elmondtuk a nagy hírt, és olyan aranyos volt a reakciója, hogy még meg is ríkatott picit, de aztán újra a vidámság vette át a főszerepet.
Hangosan kacagtunk Apu egyik történetén, amikor megszólalt a csengő.
-Maradjatok csak! Majd én nyitom!-mosolyogtam az aztaltársaságra, és már indultam is az ajtóhoz, hogy meglessem ki a vendégünk. Kinyitottam az ajtót, aztán a melepettségtől földbe gyökerezett a lábam…..