30. rész

Szombat reggel már 8-kor a lakásom nappalijában toporgotam, és vártam, hogy Kimi végre megérkezzen. Körülbelül háromszor átnéztem a kosarat és a szatyrokat, no meg a listámat is végigfutottam, hogy a nagy igyekezetemben nehogy elfelejtsek valamit. Teltek-múltak a percek, de az én egyetlen párom csak nem jött még mindig, úgyhogy elhatároztam , hogy felhívom, és megtudakolom tőle, hogy eltévedt a városban, vagy netán elaludt, azért nem ért még oda értem. Előkerestem a számát a telefonmemóriából, és éppen meg akartam nyomni a „hívás” gombot, de megakadályozott ebben, hogy kopogtak az ajtón.
-Jó Reggelt Rose!-köszönt gyorsan, majd szinte szempillantás alatt magához húzott, és forrón megcsókolt.
-Neked is Bajnok!-mosolyogtam rá, miután elváltunk.-Késtél!-közöltem vele a tényt, amire nem igazán számítottam egy korábbi-egyébként pokolian gyors-Forma-1-es világbajnoktól.
-Útlezárás és dugó! Sajnálom!-emelte magasba a kezeit bocsánatkérően.
-Azt hittem már nem tudsz jól rajtolni, vagy esetleg kiugrottál, és megbüntettek!-ugrattam egy kicsit és próbáltam visszatartani a kitörni készülő nevetésemet a grimasza láttán.
-Szerintem vegyünk egy sikeres repülő rajtot, és fénysebességgel induljunk hozzánk, különben nem készülünk el időben.-reagálta le az előbbi kis viccelődésemet, amin most jót nevettem.-Mit vigyek?
-A kosár kell, meg a szatyor!-mutattam rá a lábamnál heverő dolgokra.
-Minek ennyi minden?-forgatta körbe a fonott kosarat, ami tele volt mindenféle zöldséggel, gyümölccsel, és egyéb hozzávalókkal.
-Azért drága, „néha hihetetlenül buta kérdéseket feltevő” Bajnokom, mert nálatok igencsak hiányos a hűtő, és a konyhaszekrény főzésre alkalmas, ételnek nevezhető dologból.
-Szépségem! Inkább menjünk, mielőtt még a nullával egyenlővé teszed azt az amúgyis nagyon csekély önbizalmamat!-sóhajtott, és a plafonra emelte a tekintetét.
-Csekély önbizalom?-kérdeztem vissza hangosan nevetve, Kimi azonban nem találta ezt olyan viccesnek, ugyanis felhúzott szemöldökkel nézett rám.-Inkább ego-manó, nem?-vigyorogtam, majd mielőtt válaszolni tudott volna, kicsusszantam a mellette tátongó résen.
-Biztosan jó ötlet ez a „szivassuk meg Ramit” akció?-kérdeztem még mindig nem túl meggyőződötten, miközben éppen a kocsisor kellő közepén dekkoltunk, egy piros lámpa előtt.
-Ne aggódj már annyira! Tutira nem fog megsértődni, max. kicsit meglepődik!-jelentette ki szemrebbenés nélkül, de ez engem nem nyugtatott meg eléggé.
-Mi van, ha nem sikerül?-aggodalmaskodtam tovább.
-Ismerem a bátyámat, biztosan érdekelni fogja a dolog!
-Ha te mondod!-sóhajtottam beleegyezően, majd hátradőltem az ülésen, és figyeltem az utászokat, akik ide-oda ugrálva próbálták jelezni az autósoknak, hogy merre kanyarodjanak.
-Mati fennt van már?-érdeklődtem, miközben előszedtük a csomagokat az autó hátuljából.
-Még aludt, amikor elmentem érted, de szerintem azóta már felébredt, és sziszegve futkos a házban a viszkető karja miatt.
-Szegénykém!-kuncogtam, ahogy elképzeltem a jelenetet. És valóban, a kis sérült már lihegve állt az előtérben, és azt hiszem, hogy minket várt.
-Szia Kicsim!-köszöntem neki nevetve, majd megpusziltam a feje búbját.
-Szia Rose!-mosolygott rám kedvesen.-Apu, éhes vagyok!-nézett rá kiskutya szemekkel Icemanra, és korgó gyomra tényleg elárulta, hogy ideje lenne neki valami reggelit készíteni.
-Neked is jó reggelt Kisfiam! Mindjárt csinálunk valamit!-mondta kicsit megrovóan a fiának, aki ez után fülét-farkát behúzta, és elsomfordált onnan.
-Ne legyél vele ilyen szigorú!-szólaltam meg védelmezően, aztán elindultam a konyha felé.
-Jól van na! Kicsit mogorva voltam vele!-ismerte el, miközben lerakta a kosarat az asztalra.
-Készíts neki valami ételnek kinéző cuccot!-kacsintottam rá.
-Azért nem vagyok reménytelen eset!-tiltakozott felháborodottan.
-Én ilyet nem mondtam!-szabadkoztam szinte azonnal.-De miután elkészültél azzal az éttermi remekkel, szívesen látlak hagymapucolóként.-vigyorogtam. –És Mati is jöhet!-tettem hozzá gyorsan, hogy bevonjam a kis lurkót is az ebédkészítésbe.
-Igenis asszonyom!-szalutált, amin én jót nevettem, aztán felvettem a komoly ábárázatomat.
-Piihenj! Lépés indul: bal-jobb-bal-jobb…..-parancsoltam rá, de azt nem gondoltam, hogy tényleg meg is teszi, így mikor a „bal-jobb” lépések ismételgetésével kijutott a konyhából, kitört belőlem a már egy ideje visszatartott röhögés.
Nem is vettük észre, hogy milyen gyorsan elszaladt a délelőtt, ugyanis mondhatni közös munkával összedobtuk az ebédet. Amíg én hagymát dinszteltem, vagy habot vertem, addig apa és fia szorgosan pucolták a krumplit, keverték a pácot, amibe az utasításaim által tették az alapanyagokat, aztán persze a tálak tisztogatásában, és a kóstolásban is igencsak nagy, már-már főszerepet vállaltak. Fél 1-re elkészültünk mindennel, és már csak a terítés, no meg az ételek szervírozása volt hátra.
-Fiúk! Meg tudjátok csinálni az asztalt? Mert én most gyorsan átöltöznék!-indokoltam a kérdést.
-Persze! Menj csak!-mosolygott Kimi, mialatt előkotorta a szekrényből a fekete-fehér étkészletet, és az egyszerű, letisztult formát képviselő üvegpoharakat.
-Sietek, és utána még segítek nektek!-tettem hozzá gyorsan, aztán a fürdő felé vettem az irányt, hogy gyorsan magamra kapjam a fehér térdnadrágot, és a hozzá illő fekete alapon, rózsaszín virághímzéses blúzt. A kiegészítőim nem mutattak túl sok változást, szokásomhoz híven, most is a vékony aranyláncot viseltem, rajta a pici kis kereszttel, amit még a görögországi nagymamámtól kaptam a 3. születésnapomra. A hajamat gyorsan átkeféltem, aztán felraktam egy nagyon szolid szempillaspirál-széjfény-pirosító összetevőkből álló sminket. Körbefordultam még, és megnéztem magam a tükörben, majd a főzésnél rajtam lévő, lisztes és egyéb foltokkal tarkított ruhákat gyorsan összeszedtem, és indultam is vissza.
-Na, mit segítsek?-kérdeztem, azonban felesleges volt, hiszen a srácok csodálatos terítést varázsoltak az étkezőasztalra.-Ez gyönyörű!-dicsértem őket.
-Azért van némi szépérzékünk!-vigyorgott Kimster.-Csinos vagy!-mosolygott rám édesen.
-Köszönöm!-bólintottam –Készüljetek össze ti is!
-Segítsek Kölyök?-kérdezte fiát a Jégember.
-A-a!-rázta a fejét.-Vagyis majd igen!-tette hozzá némi gondolkodás után.
-Menj előre, igyekszem én is!-küldte a szobájába a kisfiút.
-Ideges vagyok!-néztem a párom szemébe.
-Lazíts! Minden rendben lesz!-mosolygott rám, és átölelte a derekam.-Mész akkor ajtót nyitni?-vigyorgott.
-Repülök, mint a szél!-vágtam rá nevetve.
-Meglátod, jó lesz!-bíztatott, és, hogy nyomatékosítsa is ezt, óvatosan megcsókolt, én azonban nem értem be ennyivel, és a karjaimat a nyaka köré fontam, majd mikor távolabb húzódott, hevesen megcsókoltam.-Na jó, indulj!-vigyorogtam a szájfényemet igazgatva, és picit meglöktem őt, majd visszasétáltam a konyhába, hogy mindent összekészítsek.