27. rész

Másnap reggel hihetetlenül boldogan, de valami iszonyatosan tompa és kellemetlen fejfájással ébredtem. Lassan kinyitottam a szemeimet és mosolyogva néztem körbe a szobában, majd oldalra fordultam, de legnagyobb megdöbbenésemre, a kicsi német nem feküdt ott mellettem. Kezdtem már teljesen bepánikolni, gyártottam a bonyolultabbnál bonyolultabb, valóságot nem igazán hiszem, hogy fedő elméleteimet, amikor egyszercsak halkan nyílott az ajtó és Seb egy tálcával a kezében lépett be a szobába.
-Jó reggelt!-köszönt kedvesen, amint észrevette, hogy őt figyelem, aztán letette a tálcát az éjjeli szekrényre, majd odajött hozzám és finoman megcsókolt.
-Jó Reggelt!-mosolyogtam rá kissé haloványan, és hirtelen köhögni kezdtem. Nem tetszett nekem ez a dolog, de nem akartam igazán foglalkozni vele.
-Beszélnünk kell, igaz?-pillantott rám Sebastian tanácskérően és jól hallhatóan felsóhajtott.
-Azt hiszem, hogy ez után az éjszaka után mostmár ideje lenne!-bólintottam és kicsit arrébb húzódtam, hogy odaférhessen ő is az ágyra. Habozott néhány másodpercig, aztán odaült mellém, majd hirtelen megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett.
-Először is, tartozom neked egy hatalmas bocsánatkéréssel, a napok óta tartó, minősíthetetlen viselkedésemért. Nem tudom mi ütött belém, talán egyszerűen csak azért voltam ilyen, mert teljesen elcsavartad a fejem és megbolondítottál. Nem akarok magyarázkodni, vagy rád húzni esetleg a vizes lepedőt, ne értsd félre, kérlek. Annyira szörnyű volt tudni, hogy fájdalmat okoznak neked a szavaim!-hajtotta le a fejét.
-De akkor miért kellett, hmmm? És miért aláztál meg ennyiszer?-kérdeztem vissza kissé indulatosan.
-Mert nem tudtam megemészteni, hogy viszautasítottál. Úgy éreztem, hogy a büszkeségemen lyukat égettél és ezt én nem tudom egy könnyen megemészteni!-vallotta be őszintén.
-Sajnálom, hogy úgy kellett elmondom, hogy barátom van, aki egyébként nincs is, vagyis…….-már belezavarodtam a saját mondatomba is, ezért megráztam a fejem, hogy amikor újra elkezdem a mondandómat, akkor már újra értelmesen tudjak beszélni.-Az az igazság, hogy volt egy barátom, Markus, akivel csak két-három havonta találkoztunk, ezért teljesen el is távolodtunk egymástól. Soha nem mondtuk ki, hogy vége, de azt hiszem mindketten így gondoljuk ezt!-mondtam halkan és nyugodtan.
-De akkor miért mondtad azt mégis, hogy barátod van?-rázta a fejét értetlenül.
-Mert amíg nem zárjuk le ezt a kapcsolatnak nem nevezhető állapotot, addig nem bírom azt mondani, hogy egyedülálló vagyok!-magyaráztam türelmesen.
-Akkor tegnap éjjel tulajdonképpen megcsaltad őt velem?-kérdezett Seb, ismét azzal a gúnyos hanglejtéssel, amitől már az elmúlt napok tapasztalataiból kiindulva annyira irtóztam.
-És te? Akkor te meg megcsaltad velem azt a szőke lányt-a barátnődet-akivel csókolóztál vasárnap reggel?-néztem rá kissé mérgesen. Az erőteljesebb hanghasználat után kaparni kezdett a torkom és ismét köhögni kezdtem, de aztán gyorsan leküzdöttem ezt, hogy a lassan veszekedésbe torkolló beszélgetésünkre tudjak koncentrálni.
-Ő csak volt a barátnőm, és már lezártuk a kapcsolatunkat!-jegyezte meg irónikusan.
-Persze, azért csókolóztatok!-vágtam rá dühösen.
-Nem, csak ő még mindig nem akar elengedni, és van amikor eljön a futamokra, mert azt hiszi, hogy újrakezdhetjük. És akkor reggel is ő csókolt meg, de te azt már nem láttad, hogy elhúzódtam tőle és már sokaszorra is elmondtam neki, hogy köztünk vége.
-Nekem persze csak a bosszú miatt mondtad azt, hogy a barátnőd, igaz?-néztem rá őszinte választ várva.
-Igen, ez így igaz!-bólintott.-Tudom, hogy nagyon kicsinyes és gyerekes dolog, de egyszerűen nem tudtam mással visszavágni neked!-ismerte el.
-Óhh dehogynem Sebastian!-nevettem fel gúnyosan.-Eléggé a földbe tuddtál volna döngölni úgyis, ha egyszerűen csak azokkal a szavakkal illetsz, amikkel tegnap délután. Miket is mondtál? Ja tudom már, hogy egy számító ribanc vagyok, és egy pénzre, meg hírnévre vágyó liba, és te……..-eddig tudtam sorolni az elmondottakat, ekkor ugyanis hirtelen megcsókolt, belém fojtva ezzel a szót.
-Sajnálom, annyira sajnálom! Bocsáss meg kérlek! Ígérem, hogy soha, de soha többet nem hagyja el ilyen szó a számat!-fogadkozott hevesen, mélyen a szemembe nézve.
-Ne ígérj semmit, ha úgysem tudod megtartani!-válaszoltam ridegen, és visszanyeltem a könnyeimet.
-Nora, kérlek! Bocsáss meg nekem!-nézett rám könyörgő tekintettel.-Nem akarlak sírni látni, és nem akarom, hogy miattam légy szomorú!-suttogta az ajkaim közé, és letörölte az arcomon végigcsorgó könnyeket.
-Ölelj meg Seb!-modtam fojtott hangon, és ahogy megéreztem a karjait magam körül, kitört belőlem az a már régóta visszatartott zokogás, ami igazán kellett ahhoz, hogy teljesen megnyugodjak. Lassan simogatta a hátam és néha-néha a fülembe duruzsult néhány szócskát, amelyekre nagyon nagy szükségem volt már.
-Megpróbálunk újra tiszta lappal kezdeni mindent?-tette fel a kérdést, a szemembe nézve, amikor elhúzódtam tőle kicsit.
-Igen!-bólintottam, és halványan elmosolyodtam. Seb futólag ismét megölelt, aztán finoman megcsókolt.
-Köszönöm!-nézett rám hálásan és a fejemet a mellkasára hajtotta.-Készítettem reggelit, mit szólnál, ha azt most megennénk?-érdeklődte meg kedvesen.
-Tetszik az ötlet, de ha jól emlékszem, akkor neked erre most nincsen időd. Már vár rád a park és az öt köröd. Nyomás!