Út a boldogsághoz

Sziasztok! Nos, a bíztató hozzászólásoknak, és a szavazás állásának függvényében úgy döntöttem, hogy már ma kitesze az új sztori első részét! Tudom, ez még így elég érthetetlen, és nem összefüggő, de igyekszem világossá tenni számotokra a dolgokat! :D A design-ról csak annyit, hogy abban is tervezek átalakítást, de egyszerre nem tudom megcsinálni! Kérnék egy kis türelmet! :D Köszönöm a megértéseteket és jó olvasást kívánok! ♥ :)

Ui.: Örömmel várom a hozzászólásokat! :D (Megváltoztattam a beállításokat, így mostmár ha minden igaz, regisztráció nélkül is írhattok! :D )

1. rész

Még csak fél 9 volt, ennek ellenére Apukám már menetre készen toporgott a nappaliban, közben pedig 5 percenként felkiabált a szobámba, hogy csipkedjem magam. Én még csak félig-meddig voltam felöltözve, és arról a nyilvánvaló tényről, miszerint a hajam még szénaboglyaként tornyosult a fejemen, nem is beszélve. A szobám bombatámadás helyszínéhez hasonlított, köszönhetően a szekrénnyi magasságú ruhakupacoknak, amik a gardróbomból kidobált göncökből épültek fel. Szó, mi szó, tényleg nem voltam döntésképes állapotban azon a reggelen, főleg, ha az öltözködésről volt szó. Előkerültek már a kosztümök, a csinos fűzők, farmerok, sőt mi több, még a szabadidők is. Végül aztán kombináltam a stílusokat, és egy csőszárú, sötétkék farmer, fehér ing, fekete mellény, és egy kissé sportos, ám mégis elegáns blézer mellett döntöttem. A hajamat próbáltam éppen egyenesre vasalni, amikor ismét meghallottam lentről apa sürgető hangját.
-Kicsim! Told már le végre azt a csinos feneked! El fogunk így késni!
-Még csak fél 9, nekünk pedig 10-re kell odaérnünk! Ne aggódj már annyira!-kiabáltam vissza teljes lelki nyugalommal.
-10 percen belül legyél itt, különben nélküled megyek el!-reagált rögtön a megjegyzésemre, apai szigorát elővéve.
-Repülök!-szóltam vissza kicsit gúnyosan, és tovább folytattam a hajvasalást. Fél perc késéssel igaz, de még időn belül voltam, amikor lerohantam a lépcsőn, egyenesen a nappaliba.
-Nézzenek oda! A Hercegkisasszony kidugta az orrát a lakosztályából!-kezdett bele rögtön az ugratásba apa.
-Tudod te milyen sok idő, míg az ember lánya valami értelmes külsőt tud varázsolni magának?-kérdeztem vissza tettetett felháborodással.
-Édes Kincsem! Te még pizsamában, kócos hajjal is gyönyörű vagy!-bazsalygott imádott apukám, mire kapott tőlem egy nagy, cuppanós puszit az arcára.
-Induljunk! Nem akarom, hogy rajtam múljon ez a nagyon fontos találkozó!-emeltem fel megadóan a kezeimet.
-Ez lesz az első napunk! És neked is, szóval ne beszélj ilyen könnyelműen!-dorgált meg szelíden.
-Oké-oké, tudom!-forgattam meg a szemeimet, majd kikaptam egy almát a konyhapulton álló gyümölcsöskosárból, és nagy léptekkel csörtettem az ajtó irányába.
-Nora! Már megint nem eszel rendesen! Pont neked kell elmagyaráznom, hogy miért olyan fontos a bőséges reggeli?-kezdett bele a műsorba anyu is, amint váratlanul feltűnt a színen.
-Jó Reggelt Anya!-köszöntem széles mosollyal, mintha meg sem hallottam volna az iménti mondatokat.
-Ismerlek már! Egész nap nem eszel, aztán a végén meg teljesen legyengül a szervezeted! Szükséged van tápanyagra! Hallgass már rám néha!-rázta meg kissé rosszallóan a fejét.
-Kristint soha nem nyaggattad ilyen butaságokkal!-vágtam vissza mérgesen.
-De a nővéred nem ilyen felelőtlen!-jegyezte meg élesen.
-Na jó, ezt inkább nem hallgatom! Szia Anya!-köszöntem el tőle idegesen, és kirohantam a házból. Utáltam, hogy mindig a „Nővéred nem olyan szeleburdi és felelőtlen, mint te vagy” szöveget szajkózta, nekem pedig türelmesen kellett ezt hallgatnom.
-Nora!-kiáltott utánam.-Kérlek viselkedj rendesen és vigyázz magadra!-oktatott ki ismét, mintha valami dedós lennék, aki nem tudja, hogy mi a dolga.
-Anya! Nem vagyok már 5 éves!-kiabáltam mérgesen.-Tudom, hogy mit kell tennem és hogy kell viselkednem idegen emberek előtt!-reagáltam az előbbi kijelentésére ércesen.
-Én csak jót akarok neked!-mondta a kétségbeesettség és düh párosával a hangjában.
-Persze te mindig!-vágtam rá dunnyogva.
-Nora, Martha! Fejezzétek be!-ripakodott ránk apukám, aki egyébként roppant nyugodt és végletekig türelmes ember volt.
-Vigyázz magadra Martin és rá is!-biccentett felém kissé lenézőn.
-Rendben! Majd hívlak Drágám! Szia!-csókolta meg gyorsan anyát, aztán finoman megfogta a karom és elindult velem a ház előtt parkoló autónk felé.

-Miért néz le ennyire?-törtem meg a köztünk beálló csendet, amikor megálltunk egy piros lámpánál.
-Ki?-kérdezett vissza meglepetten és fürkésző pillantásokkal nézte az arcom.
-Hát anya!-vágtam rá azonnal és tördelni kezdtem a kezem.
-Tudod, hogy soha nem rajongott a szakmáért, amit választottál magadnak! Mindig azt hitte, hogy majd követed őt és a nővéredet és te is lakberendező leszel!-vont vállat.
-Na igen, Anna…..-ejtettem ki a számon kissé gúnyosan a testvérem nevét.-Mindig is egy hülye csitrinek nézett, főleg az után, hogy hozzáment ehhez a Tomhoz!-fintorogtam.-Aki szerintem nem olyan nagy szám, mint ahogy ő beállítja magát!-grimaszoltam.
-Soha nem kedveltem a vőmet! Olyan pökhendi egy fazon!-rázta a fejét rosszallóan.-De persze nem nekem kell vele élnem!-mosolyodott el. Halkan kuncogni kezdtem, amit apa azonnal észrevett és elnevette magát.
-Szerinted tudok én itt elég tapasztalatot szerezni?-kérdeztem kis idő múlva és őszinte választ várva pislogtam rá.
-Biztos vagyok benne, hogy tökéletes gyakorlati lehetőség ez számodra!-mosolygott rám bíztatóan, és megszorította a kezem, tudtomra adva ezzel, hogy bármikor, bármiben számíthatok rájuk.
-Reméljük a legjobbakat!-jegyeztem meg némileg szarkasztikusan, aztán nagyot sóhajtva visszaterelgettem a figyelmemet a jelzőlámpák irányába. Csendesen üldögéltünk ez után egymás mellett, de láttam, hogy Apa kezd egyre idegesebb lenni, és ezt jól mutatta, hogy az ujjaival már a kormányon dobolt.
-Nem fogunk odaérni!-szólalt meg, mikor észlelte, hogy figyelem őt.
-Nyugodj meg! Még van fél óránk, és már nem vagyunk olyan messze!-próbáltam őt nyugtatni, ennek ellenére én is ideges voltam.
-Nori, tudom, hogy nem fogunk időben érkezni, és akkor rögtön rossz benyomást teszünk!-aggodalmaskodott tovább.
-Apa! Inkább indíts, mert még ránk dudálnak!-mosolyodtam el, amikor észrevettem, hogy zöldre váltott a lámpa, de ezt ő nem észlelte.
Lassan, és nehézkesen araszoltunk a hatalmas közlekedési dugóban, a rengeteg autós között, és mindkettőnkön egyre inkább eluralkodott a feszültség, valamint a pánik és tartottunk attól, hogy nem fogunk időben megérkezni. Végül aztán a szerencsének és apa találékonyságának köszönhetően nemsokára odaértünk a Hockenheimringhez…….